Az odesszai reptéren megható búcsúköszöntés fogadja az elutazót, sok nyelven: Béke veled. Az itt szereplő legtöbb nyelven ez a köszöntés nem mindennapos, úgyhogy valószínűleg arról van szó, mint az előző bejegyzésben: hogy Odesszában a „külföldi” elsősorban „izraelit” jelent, s a velük használt שָׁלוֹם עֲלֵיכֶםshālôm ʻalêḵem-et fordítják itt a többi nyelvre.

A legtöbb nyelven legalább nyersfordítás szintjén ez rendben is volna. Kivéve az arabot. Itt ugyanis a helyes السلام عليكمas-salāmu ʻalaikum helyett elsőre valami megdöbbentő krikszkrakszot lát az arab íráshoz szokott szem. Ha elkezdi betűzni, akkor csakhamar rájön, mi történt: hogy valaki egyenként pötyögte be a köszöntés betűit, s azok nem álltak össze a szokásos kötött írássá, hanem minden betű a „magában álló” formát mutatja az arab betűk négy (szóeleji, közepi, végi, magában álló) formája közül. És ami még nagyobb baj: hogy mindez balról jobbra áll.


Valószínűleg az történt, hogy valaki arab szövegszerkesztőben írta be a köszöntést, majd a fájlt Odesszában európai alapnyelvű képszerkesztőbe olvasták be, s az egyfelől izolálta a betűket, másfelől átfordította az eredeti szöveget. Hogy ezt senki nem kontrollálta azóta sem, az a reptér szégyene.

És akkor még szerencse, hogy a köszöntést héberből fordították, és nem jiddisből, mert úgy Solomon Naumovics Rabinovicsot adott volna ki minden nyelven :) Képzeljük el ezt arabul, balról jobbra, különálló betűkkel…

Korábban írtam már ugyanilyen címmel posztot a szerb Kulin Ban együttes egy lemezéről, ahol valószínűleg ugyanez történt: az al-ud,„a lant” szót írták arabul ugyancsak különálló betűkkel és balról jobbra.

Ukrajna egy másik városában, Lembergben a Ruszka utcai nagy kávéház külső falán van minden ablak fölé más-más nyelven kiírva a „kávé” szó. Jiddisül hat éven át ugyanezzel a hibával volt látható: az eredeti קאַוועkāve szót nemcsak hogy fordítva, balról jobbra írták, de még az alef alatt szereplő, az „a” hangot jelző patah vonalkáját is külön betűnek vették. Valószínűleg hasonló szövegszerkesztő-inkompatibilitási hibából. Mára már valaki figyelmeztette őket, s a szó immár jobbról balra, s a patah-hal az alef alatt szerepel, de a régi hiba napszítta nyomai jól látszanak az ablak fakeretén.



Hogy a probléma mennyire aktuális, azt jól mutatja egy nagyon is aktuális karikatúra. Ezen az Észak-Szíriába népirtás céljából bevonult Erdoğan ISIS-ruhában éppen elvágni készül a Kurdisztánt szimbolizáló nőalak torkát, akinek arcát a törökbarát milícia által tegnapelőtt kivégzett Hevrin Khalaf szíriai kurd politikusnőtől kölcsönözték. Közben Putyin kezét mossa, Trump elfordul, az EU pedig a homokba dugja a fejét. Ebben a konstellációban a legkisebb baj az, hogy a kurd nőalak mellére ugyanígy, különálló betűkkel, és ráadásul hibásan, Kudristan-nak írták rá azt a régiót, amelyet képvisel, s amelyet helyesen így kellene írni:

Eredetileg megjelent csehül a His Voice 2019. nov. 14-i számában, Petr Ferenc fordításában.

Diyarbakır középkori óvárosa, a Sur negyedeit járjuk, szűk sikátorok labirintusát a fekete bazalt falak között. A falakon itt is, ott is ablakok és kapuk nyílnak, amelyek megismerhetetlen udvarokba, a családi élet belső szentélyeibe vezetnek. Forró égbolt borul fölénk, a napfény vakító oszlopai hatolnak be a sikátorokba, mértani formákat rajzolva a kövezetre. A júliusi meleg a negyven fokot is meghaladja, a legkisebb árnyék is hálásan fogadott irgalom.

A sikátorok látszólag a végtelenségig ágaznak el és sokasodnak, s a szélesebbek lesznek a fő ütőerek, bárhogy kanyarogjanak is. Az utcákat szabálytalan kövek borítják, vagy ahol a kövek hiányoznak, agyagos talaj. Egyes szakaszokon teljesen kihaltnak tűnnek, csak a falakon túli láthatatlan emberek hangjai töltik be őket, amelyek szárnyas madarakként vagy lüktető torkú gyíkokként csúsznak át a kemény felületek résein. A nyitott ablakokon és kapukon át párbeszédeket hallunk: anyák mossák megátalkodott gyerekeik fejét, szigorú férjek utasítanak rendre makacs feleségeket, gyerekek kunyerálják kedvenc játékaikat, öregek morgolódnak a világ folyásán.


Ahogy szemünk lassan hozzászokik az ismeretlen helyekhez, s fülünk a helyi interakciók titkaihoz, és ahogy egyre inkább kiismerjük az utcák kanyarulatait és kereszteződéseit, úgy egyre több jellegzetes részletet veszük észre. Itt egy régi jel utal valakire, aki egykor itt élt, és részt vett a hajjon, a mekkai zarándoklaton, ott egy félig lekopott kőbe vésett egykori szimbólum, amelynek jelentését már senki sem ismeri. Egy ókori márvány oszlopfő padként szolgál, vagy oldalára fordítva lépcsőként; egy mecset terrakotta töredékét egy lyuk befoltozására használták a falban.

A sarkokon befordulva álldogálló, sétáló, vásárló, beszélgető emberekkel találkozunk. Az utcákon jelenetek zajlanak, valószínűleg éppolyanok, mint a világ bármely utcáján. Zajos gyerekcsoportok rajzolnak játékteret a porba, vagy üldözik egymást kiabálva végig a sikátoron. Asszonyok, egyik kezükben súlyos bevásárlószatyorral, a másikkal ragyogó szemű gyerekeket vezetnek. Sámlin ülő öregemberek adnak utasításokat vagy tanácsokat fiatalabb embereknek, hogy mit csináljanak és hogyan. Asszonyok és lányok ülnek nagy kondérok körül, zöldséget hámozva vagy babot pucolva, másutt férfiak ülnek körben, dohányozva, gondolkodva. Figyelve. Szekereket és kordékat húznak végig a sikátoron, dinnyeárus kiabálja ajánlatát, asszonyok jönnek ki a zárt udvarokból válogatni. Mindenütt kóbor macskák, félelem nélkül, készségesen jönnek oda egy intésre.


Figyelmes, kíváncsi szemek követnek minket. Az interakciók barátságosak, vendégszeretőek. Barátom egy pékség nyitott ablakán keresztül fotózza le a kemence előtt izzadó munkásokat. Úgy tűnik, örülnek a figyelemnek. Mielőtt tovább mennénk, nagy kerek, friss, meleg kenyeret nyomnak a kezünkbe.

A mecset imára szólítja a hívőket, férfiak és fiúk ülnek az udvari kút körüli kőpadokra. Leveszik cipőjüket, megmossák fülüket, nyakukat, kezüket és lábukat, külön minden lábujj közét, rituálisan, mielőtt belépnének az imádság helyére. Néhányan már befelé szállingóznak. Az alkonyati udvar kékes fényét az ajtó nyílásán át kiráadó mézszínű fény hatja át. A vándor méhek hazatérnek a befogadás édességébe, s ha csak rövid időre is, de önmaguknál nagyobb dologgá kapaszkodnak össze. Ez az érzés a nem hívőre is nagy hatást tesz.


Nagy keresztutcára lyukadunk ki, a a Gazi Caddesire, amely észak-déli irányban vágja át a Surt. Az emberek fel és alá áramlanak kaotikus útvonalakon, gondosan vizsgálva az utcára kitett árut, a dinnyéket és gyümölcsöket, olcsó cipőket és játékokat, konyhaeszközöket, tea- és kávéskészleteket. Fiatal fiúk nagy acélfazekakból főtt kukoricát vagy jégkrémet árulnak. Befordulunk a helyreállított karavánszeráj, a Tarihi Hasan Paşa Hanı nagy kapuján, amelyet boltokkal, teaházakkal, éttermekkel teli közösségi térré alakítottak. Megállunk egy kis régiségbolt kirakata előtt. A boltos, széles mosolyú fiatal ember, kilép és felajánlja segítségét. Hamarosan beinvitál a boltba, ahol a beszélgetés kereskedelmi jellegűből személyesebbre vált át. Megkérdezzük, tudja-e, hol hallhatnánk helyi zenét. Lelkesen válaszol: a Dengbêj Házban, amelyet a kurd dengbêj-hagyomány, azaz a kurd népzene és a kurd nép életét a régmúlttól máig elbeszélő szóbeli krónikairodalom ápolására hoztak létre.

Szerencsések vagyunk: amikor megérkezünk, épp előadás zajlik. A nagy faajtó mögül erősen, tisztán, a capella stílusban éneklő hangokat hallunk. Benyitunk. A szobában a négy fal mentén végig ülnek, előttük kis asztalokkal. Mindenki ránk mosolyog, a főénekes int, hogy jöjjek előre, üljek a főhelyre, mellé és a másik három énekes mellé, akik felváltva ajándékozzák meg a közönséget tudásukkal. Leülök. Valaki nagy tálcáról egy csésze teát tesz elém. Megnyomom a felvevőgombot.

A Villa Romana del Casale Szicília közepén, néhány kilométerre Piazza Armerina városkától az ókori világ egyik legnagyobb fennmaradt mozaikegyüttese. A 4. század eleji római villa szenátori rangú tulajdonosa több mint 3500 négyzetméternyi elsőrangú mozaikkal díszíttette hatalmas birtokközpontját. Minthogy az erdős völgyben, településektől távol épült villa mindenekelőtt előkelő vadászház volt, ahová a tulajdonos barátaival vagy klienseivel lazítani vonult vissza a római politikai életből, ezért a mozaikok nagy része is vadászatot ábrázol. A vendég-lakosztályok padlóján helyi vadakra, hogy azokkal álmodjanak, mielőtt hajnalban a kötelező vadászfelszerelést magukhoz véve nekivágnának az erdőnek, míg a vendégek és a dominus lakrésze közötti nagy közös tér padlóján egzotikus afrikai és indiai vadállatokra, amelyekkel valószínűleg a dominusálmodott, vagy talán foglalkozott is ilyenek beszerzésével a római Circus számára.

Mindezekről egy következő bejegyzésben lesz szó. Most csupán arról a jelenetről szeretnék szólni, amely már a dominus lakrészének egyik szobáját díszíti. Egészen pontosan a domina hálószobájának előterét (az alaprajzon piros ponttal jelölve). Ezen a mozaikon olyan történet látható, amellyel nem szívesen álmodik az ember. Az Odüsszeia ama jelenete, ahol a görögök elvetődnek az egyszemű Polüfémosz óriás barlangjába – amely tudvalevőleg Szicílián volt –, s a szörnyű küklopsz elkezdi megenni őket. Odüsszeusz ekkor éjszínű borral telt nagy kancsót tartva kezében odalép hozzá, leitatja, majd az alvó óriás egyetlen szemét előre kihegyezett és megizzított doronggal szúrja ki.


A szörnyű jelenetet nyilvánvalóan a bor soporifer,álomhozó volta teszi alkalmassá rá, hogy egy hálószoba előterében szerepeljen. Elképzelhető az is, hogy a domina ebben a szobácskában borozott még lefekvés előtt a dominusszal. Annál is inkább, mert innen nemcsak az egyszemélyes női hálószobába nyílik bejárat, hanem balra egy cubiculumba is, amelynek funkcióját egyértelművé teszi a mozaikpadló ábrázolása.


Az ábrázolás nem csak nyíltan erotikus volta miatt különleges. Hanem hogy a nő éppúgy bikinit visel, mint a villa fitness-szobájának sportolónői vagy az Arión-terem tengeristennői, amelyek a bikini legrégebbi dokumentációi Európában. És hogy ahhoz a tudós kultúrtörténeti problémához is kulcsot kínál, vajon melyik intim ruhadarabbal kezdődött a nő vetkőztetése az ókori Rómában.



Ámde minden méz elfogy egyszer, mint az olasz közmondás tartja. A villát, amelyet a vandálok, arabok, bizánciak, normannok egymást váltó uralma során már amúgy is sok pusztítás ért, a 12. században egy földcsuszamlás iszapja borította el. Ez az iszapréteg őrizte meg a mozaikokat az 1920-as években meginduló feltárásokig. A katasztrófa túlélői a közeli hegyre költöztek, ahová vitték magukkal a villa körül kialakult falu, Platia (palatina,„a palotához tartozó”) nevét is.


Az új település, Piazza (1862-től Piazza Armerina) azonban nem csak nevét örökölte a villától. A városka igyekszik minden előnyt kisajtolni a hozzá tartozó világörökség rangú műemlékből. A hoteleket, éttermeket, középületeket a római villa mozaikjainak másolatai díszítik. A ruhaboltokat a fitness-terem bikinis képei, a buszmegállókat a női váltófutás figurái fémjelzik. És a főtéri talponálló kézenfekvő módon éppen a leitatott Polüfémosz jelenetét használja fel cégtáblának.



A cégér persze kétértelmű. Utalhat az Odüsszeusz – és a kocsma – által kínált bor kiválóságára, de másfelől kellemetlen következményeire is. Az ajtó körül gravitáló helyi polüfémoszok – mint a fenti képen is – kényelmetlen módon erősítik az utóbbi előérzetet. Én még nem próbálkoztam itt. Tartok tőle, mivel szúrnák ki a szemem.

A Cégér jó bornak bejegyzésben elsikkadt a téma gasztronómiai vonatkozása. Vajon milyen borral kínálta a leleményes Odüsszeusz a társait felfaló küklopszot, és vajon jogosan tart-e Tamás a Piazza Armerina egyik kis terén található Caffè del Centro borválasztékától? És egyáltalán, mit és hol igyunk, ha erre járunk?

A kérdéses mozaikok olyan görög történetet ábrázolnak, aminek idevágó epizódja a mai Szicíliában játszódik, így értelemszerűen nem a római, hanem a görög borokról, illetve a mai olasz-szicíliai borászatokról kell szólnom.

Annyi bizonyos, hogy Homérosz idején, a Kr. e. 8. században már léteztek ugyan görög telepek és poliszok a szigeten, de a szőlőművelés jóval kezdetlegesebb volt, mint a kibocsátó poliszok környékén. Ezért mondhatta Polüfémosz, hogy bár bora neki is van, de az Odüsszeusztól kapott nektárral az nem versenyezhet.

„…átvette, megitta, örült neki szörnyen,
itta az édes italt, s aztán kért újra belőle:
Adj még jószívvel, s a neved mondd meg nekem egyben,
hadd adjak vendégi ajándékot, hogy örüljél.
Mert hoz a küklópszok dús földje a nagyszemü fürtből
bort szintén, és Zeusz zivatarja növeszti a termést:
csakhogy ez itt nektárnak csöppje meg ambrosziának.”


Odüsszeusz az utazására hazait vitt magával, vagyis ithakai bort és bár Ithaka helyzete ma minimum vitatott, azért az elmondható, hogy akár a mai Ithaka szigetéről, akár a szomszédos kefalóniai Paliki félszigetről – amely akkoriban még valószínűleg önálló sziget volt – származott a bor, édes és erős volt, amelyet a hajósok tengervízzel hígítva ittak. Ma Kefalónia borvidékei közül kiemelkedik a PDO Robola, a PDO Muscat és a PDO Mavrodaphne. Mindhárom szőlőfajtát jelöl. Az elsőből jellemzően könnyed száraz fehérborok készülnek, így ez leginkább a mai borfogyasztási szokásokat lekövető borvidék. A második a világ egyik legősibb szőlőfajtájának, a muscat blanc à petits grains-nek (mi is ismerjük a fajtát sárgamuskotály néven) egy helyi klónja, amiből természetes édes borokat és ún. erősített édes borokat is készítenek. (Utóbbinál a borok erjedését hozzáadott alkohollal állítják meg, így maradnak édesek.) Végezetül a mavrodaphne egy természetes édes vörösbor, így ez áll a legközelebb az egykori görög borvilághoz, ahol az édes borokat jellemzően úgy készítették, hogy a szüret után a szőlőt szalmaágyon szárították-töppesztették, így koncentrálva a benne lévő cukortartalmat, majd kipréselték és ha kellett, már meglévő édes borral felöntötték, ezután adták hozzá a fűszereket és fogyasztás előtt a tengervizet. A legjobb példa erre a bortípusra (bár fűszereket már nem adnak hozzá) a Kefalónián található Foivos borászat 2004-es Methyse nevű bora, amelyet az elmúlt évek legmagasabbra értékelt görög borai között tartanak számon. (Illetve a ciprusi görögök Commandaria nevű bora, ami hagyományosan így készül a mai napig.)

Igen ám, de azt is tudjuk, hogy Odüsszeusz a küklopszot nem a saját borával kínálta:

„én magam indultam tüstént, kiszemelve tizenkét
legderekabb társat, s bőrtömlőt töltve meg édes
éjszinü borral, amit nekem Euanthész fia nyujtott:
Phoibosz papja, Marón – Phoibosz volt Iszmarosz őre –,
mert megkíméltük feleségét és a fiát s őt,
félve az istentől: Phoibosz lombos ligetében
élt ugyanis.”

A Trákiához tartozó PGI Ismaros borvidéknek sajnos az ókori híre fényesebb, mint jelenkori helyzete. Marónra leginkább egy tengerparti wellness hotel emlékeztet, ami pedig a borokat illet, nyomát sem találni az ókori görög világ leghíresebb, legédesebb és legsűrűbb vörösborának, az egyetlen bornak, amit húszszoros (!) hígításban kellett inni, hogy ne szálljon az ember – vagy a küklopsz – fejébe. (Azért nem bírom ki, hogy ne ajánljak legalább egy helyi borászatot, ahol ha édes vöröset nem is, de könnyed és jól iható, modern, száraz borokat találunk. A Kikoneséppen ilyen hely.)

No de térjünk vissza Piazza Armerina utcáira, ahol ma már biztosan nem kínálnak görög borral. Alig kétszáz évvel Homérosz után, a Kr. e. 6. században a vidék borai a krónikák szerint már nem csak elérték, de meg is haladták a görög borok minőségét. Ennek oka részben az, hogy a görög telepesek, talán etruszk hatásra, a világon először itt kezdték tudatosan telepíteni a szőlőt, sorokban, karós művelésben, vagyis itt hoztak létre először monokultúrát a szőlőművelésben. Ennek első nyomai már Homérosznál, az Íliászban is felbukkannak Akhilleusz pajzsán:

„Majd szőlőskertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből.
Körbe zománcból árkot vont, a sövényt pedig ónból
készítette: csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.
Víg csapatuk közepén fiu állt, csengőszavu lanton
játszott édesen: és a Linosz gyönyörű dala zendült
vékony kis hangján: amazok meg ütemben emelték
lábukat, és ahogyan dala szólt, kurjantva szökelltek.”



Szicíliát, a kor Magna Graeciáját Oenotria néven is emlegették, a „karóra futtatott szőlőtőkék országának”. A helyi borok minősége és hírneve gyorsan emelkedett, de a mai szicíliai borok történetére a kezdeti görögökön túl legalább akkora hatást gyakorolt az arab mazsolakultúra, a normann gasztrokultúra, az etruszk szőlőfajták, a későbbi római és karthágói ízlés, mint napjaink marketingtrendjei és olasz konyhája.


A Tamás által említett Caffè del Centro valóban nem tűnik többnek holmi talponállónál, bár a TripAdvisor 37 értékelője 4.0-ás átlagot adott, és a Google is 3.8-on áll 21 értékelés után, így egy gyors szendvicsre vagy más falatokra biztos megfelelő hely. A Piazza Garibaldin található a borbár része, mellette a templom felé a pékség, de a sarkon túl, a szűk kis utcában (Via Guglielmo Marconi 2.) működik az eredeti üzlet ahol csak kávé és sütemények, netán szendvicsek vannak. A legtöbb pontot a felszolgálás sebességén és minőségén bukják el, biztos ott is nehéz embert találni. Borról egyetlen esetben írnak, idén nyáron egy hozzászóló ezt kommentelte: the „local” wine was very poor. Az idézőjel felvet kérdéseket, de sajnos a borlap nincs fent a neten, ahogy honlapja sincs az intézménynek, csak egy hirdetést találtam, de az ebben szereplő facebookoldal sem létezik. Fogadjuk el, hogy a bor rossz, de vajon nem helyi bort kínálnak? Szicíliában ez szinte elképzelhetetlen. Mert hát milyen is a helyi bor és hol lehet hozzájutni ebben a bájos kis városban?


A legközelebbi borvidék, a városkától délnyugatra található Riesi DOC fehérborainak legfontosabb szőlőfajtája az inzolia (más néven ansonica), ami egy semleges ízvilágú, érlelten leginkább mogyorós jegyeket felmutató fehérbort adó fajta. Sokan görög eredetűnek tartják, de valójában 1696-ban írták le először (Francesco Cupani, az első szicíliai botanikus a Hortus Catholicusban) és Szicílián kívül Szardínián és Toszkánában is előfordul. Szintén fontos errefelé a francia chardonnay szőlőfajta, a kettő valamelyikének minimum 25%-ban jelen kell lennie az összes Riesi Bianco borban, de a pezsgőkben és a helyi édes borokban (vendemmia tardiva) is.


A vörösboroknál a riesi vagy nero d’avola (néha calabrese néven) vagy cabernet sauvignon hangsúlyos. A nerello mascalese szőlőfajtát főleg rozé borok készítéséhez használják. Fontos, hogy a Superiore és Superiore Riserva nevet viselő csúcsborok már csak a helyi nero d’avola fajtából készülhetnek. Aki kifejezetten innen kóstolna bort, annak a Feudo Principi di Butera borászat Riesi Rosso-ját ajánlom, viszonylag egyszerű ám jól iható vörösbor 2015-ből.


A városunktól és a mozaikoktól délkeletre fekvő Cerasuolo di Vittoria DOCG borvidék szintén a nero d’avola (calabrese) kékszőlőről illetve a frappato szőlőfajtáról nevezetes. Ezeket gyakran együtt, cuvée-ként hozzák forgalomba. Az Azienda Agricola Cos 2015-ös Cerasuolo di Vittoria Classico DOCG vörösbora igen magas értékelést kapott a nemzetközi szakértőktől, aki viszont az árra is érzékeny, az inkább tegyen egy próbát a Feudo di Santa Tresa borászat Cerasuolo di Vittoria DOCG borával szintén 2015-ből (bár a frissebb évjáratoktól sem kell félni).


Eddig viszont csak vörösbort ajánlottam, nézzük mi a helyzet a fehérborok terén. Szicília mint borrégió a világ legismertebbjei között van, érdekes módon sokkal inkább Lampedusa Párducának és Marlon Brando keresztapájának köszönhetően, semmint a borok okán. A déli sziget sokakban kelti a „vörösboros vidék” képzetét, miközben több erre a fehérbor, mint a vörös!


A Tasca csoporthoz tartozó (Conti d’Almerita) Tenuta Regaleali borászat Catarratto Antisa 2018 bora friss savaival és ciprusos ízvilágával csábít, ami nem is csoda, lévén a szőlők 900 méterrel a tengerszint fölött zöldellnek. A frissen olajban kisütött, netán rántott tengeri herkentyűk bora ez, így érdemes több próbát is tenni a Catarratto szőlőfajtával.


Ami pedig a helyszínt illeti, vagyis hol érdemes borozni Piazza Armerinában, az internet népe egyértelműen fogalmaz: a Via Garibaldi 89. szám alatt található Bla Bla Wine Bar a google-n 7 értékelésből 4.9-et kapott, kiemelve a jó borokat és a hely laza hangulatát. Csak este fél hattól van nyitva, de hajnali egyig, a TripAdvisor átlaga 19 értékelés alapján 5.00, ami az elérhető legjobb. Honlapjuk nincs, a FB oldaluk nem frissül, így borlapot itt sem találtam, de aki Catarrattót (fehér) vagy nero d’avolát (vörös) kér, az nem fog csalódni, ha pedig a fenti borászatokat és borokat emlegetik, máris szakértőnek gondolja majd Önöket mindenki.

Már csak arra kell vigyáznunk, nehogy a poharazgatás az ókor leghíresebb szicíliai boros játékába, a Kottaboszba torkolljon, amelynél, ha igazán hiteles, egy odaadó fiatal szolga is a rendelkezésünkre áll, aki csupán egy virágfüzért visel a fején, és visszateszi a plastinxot a helyére, majd újratölti a boroscsészéket…

Freulen Antonia Zajác
III. B. Kis-korona-gasse 54
Budapest
Ungarn

Fil grüss u. küss von dein Karl / Sok csók és üdvözlet a te Károlyodtól
1917 VIII 20.

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1916. november 26. • Oroszország, 1916. október 3. • Oroszország, 1916. május 31. • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

[A műtermi tó előtt egy thonet székben Timó Károly ül, ismeretlen barátja kissé színpadias beállításban a vállán tartja a kezét. Akárha egy üdülőhelyről érkezett volna üdvözlő lap Zajác Antónia kisasszonynak.

1917. augusztus 20. A keltezés sok mindent megmagyaráz. A német nyelvű szöveg és a bélyeg helyén lévő firkantás valamennyire még emlékeztet a fogolytáborból küldött lapok bérmentesítésére, de a kissé durva anyagú és szabású egyenruhák egyvelegén legfeljebb a semmilyen rangjelzést sem jelentő stráf utal arra, hogy mégis hadifogoly-félék állnak a műterem paravánja előtt.

A cári birodalom rogyadozik. A háborúban kivérzett rendszer nem működőképes többé. Mint egy döglődő, dinoszaurusz teste, az ország feje és Vlagyivosztokig érő farka közötti, több, mint 7000 km-es távolságon, hektikus összevisszaságban mozognak a mindenféle színű és nemzetiségű csapatok és civil lakosok, terjednek az egymásnak ellentmondó hírek, ukázok, katonai parancsok.

Hogy a hasonlatnál maradjunk, igazában csak a lomha testű, döglődő lény gerincén, a Transzszibériai vasútvonal mentén vonulnak emberek és harci eszközök, áruk és információk, gyakran minden látható logika nélkül.

A cári rendszert felváltó Lvov és Kerenszkij kormány próbál valahogy a katasztrofális közállapotok, az antant, a nyári offenzíva kudarcának a következményei, és a zavart kihasználó bolsevik taktikázás között lavírozni, de már kezdenek hatni Lenin hadovái a forradalmak továbbviteléről a forradalmi káosz irányába. Édes istenem! „A burzsoázia, a mensevikek és az eszerek Lenin tézisei hallatára bősz üvöltésben törtek ki.” *

* (A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – rövid tanfolyam Szikra, Budapest 1951. Hatodik kiadás 560001–660000; p. 227.)


Ez a felfordulás– úgy tűnik – a penzai hadifoglyok számára könnyebbséget hoz. A kialakulatlan és folytonosan változó belső erőviszonyok között mellékszereplőkké válnak. A Penzában tartott cseh hadifoglyok részeivé válnak a cseh légiónak, ami a káoszban jelentős politikai és katonai tényezővé válik; a velük összezárt többi hadifogoly is könnyebben vészeli át itt a zűrzavart. Kijárhatnak, munkát vállalhatnak. Műteremben fényképezkedhetnek.
A lapot a rajta lévő borítéknyom alapján normál postai levélként küldték a Kiskorona utcába.


Magyarországon is jelentős politikai változások állnak be e jeles napon. A hagyományos körmenet eseményei szinte eltörpülnek amellett, hogy az elhúzódó háború, a nyomor és a pacifizmus térnyerésével terhelt belső helyzet kudarcos kezeléséért a hetven napig hivatalban lévő Esterházy regime-t (érdemeinek elismerése mellett) a király meneszti. A miniszterelnöki székbe Wekerle Sándort nevezi ki. Ezzel „remélhetőleg befejeződött a gyámoltalan kísérletezgetésnek, a bárányszelídségű tehetetlenkedésnek, a jóakaratú elposványosodásnak ez az egész korszaka. Wekerle a munka embere, tapasztalt múltja, visszhangos neve, politikai rutinja joggal engedik feltételezni, hogy elődjénél nagyobb szerencsével győzedelmeskedik a nehézségek fölött, amelyek azóta nem hogy elenyésztek volna, hanem ellenkezőleg megszaporodtak. A zilált pártviszonyok, a többségben levő munkapárti ellenzék, az élelmezés hallatlan nehézségei, a valuta krónikus és gyilkos értéktelensége, a háború reménytelenül hosszú időtartama, a nagytehetségű Wekerle számára sem fogja rózsalugassá a kormányzást.” ** Hát, nem.

** (A Pesti Napló 1917. augusztus 21-i vezércikkéből)

És ugyanezen a napon Pesti Napló 6. oldalának alján mínuszos hírként jelentik, a cári családot vidékre telepítik.]


in English• in italiano• auf Deutsch

A kaotikus történelmi események zűrzavarában a fogolytábor viszonylag nyugodt, védett drótjai közül akár el is lehetett hagyni a tábort. Erre utalnak a világháborús visszaemlékezésekben leírt epizódok a táborok kerítésén túli fényképezkedésekről, kisebb, szakértelmet igénylő munkák vállalásáról, városban tett sétákról és apróbb vásárlásokról. Penzában mindezek a cseh légió garnizonjának védelmében válhattak lehetővé.

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1917. augusztus 20. • Oroszország, 1916. november 26. • Oroszország, 1916. október 3. • Oroszország, 1916. május 31. • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

A harmadik kép a tábor konyhájában készülhetett, valószínűleg a cseh légiót ellátó hadtáp keretében. Egy ilyen konyhai munka ott és akkor az életet jelentette. Éhen legalább is ritkán halnak a szakácsok. Arra, hogy egy paszományos mester hogyan került oda, és honnan tudhat főzni, arra az általános katonai gyakorlat adhat választ. A túlélés ösztöne a katonából minden korokban képes előhozni a legrejtettebb képességeket.


in English• in italiano• auf Deutsch

Szeptemberben Ercsey Danival együtt szerveztük meg azt a túrát, amely „a zsidó bor útja” nevet viselte, mivel azt az útvonalat jártuk végig Tokaj-Hegyaljától fel Lengyel-Galíciáig és az orosz-lengyelországi Lublinig, amelyen a 18. századtól kezdve a zsidó borkereskedők szállították a tokaji bort felfelé, s a haszid rabbi-dinasztiák „hercegei” ereszkedtek lefelé. A túra beszámolójával még adósak vagyunk. De egy rövid esszét már kaptunk az úton részt vevő Gáspár (Kempfner) Annától, azzal a kéréssel, hogy ha jónak látjuk, jelentessük meg a blogon. Két nappal a beszámoló elküldése után Anna váratlanul elhunyt szívinfarktusban. Írását, egy gazdag élet utolsó szüretét az ő emlékére tesszük közzé. Képeink utolsó közös túránkon készültek.



Többes szám, birtokos eset?

Mád közelében jutott eszembe, amikor vadidegen, tokaji borokat kóstoló útitársaimnak bemutatkoztam: nekem tokajaim vannak. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkinek jelentett volna valamit, amikor így kibukott belőlem. 

Mád, Tállya, Tolcsva. Így tanultuk a tokaji borvidék legnevesebb helyeit. Mád, Tállya, Tolcsva, így jegyeztem meg kisiskolásként, 1950-ben.

Jó tíz évvel később, egyetemi szakmai gyakorlaton barátkoztam össze lengyel építészekkel. Előbb náluk jártuk be, három héten át, a Hel félszigettől Krakkóig ezt a csodálatos országot. Elképedtünk a meglepően modern építészetén, lenyűgöző történelmi világán, füleltük a zöngékkel telt lengyel nyelvet, beszippantottuk az illatokat, az ízeket, rácsodálkoztunk a divatra és a divatozásra, ami nagyon más volt, mint a miénk. Élvezettel bámultuk meg rendkívül fantáziadús grafikáikat, szellemes plakátjaikat, a mienktől olyannyira különböző kultúrájukat.

Azután ők jöttek hozzánk, tátott szájjal álmélkodtak épen maradt fővárosunk láttán, élvezték a balatoni nyár hangulatát, eljutottam velük Egerbe, Miskolcra és Tokajba is.  Tolmácsuk voltam, úgy gondoltam, szlávoknál nem okozhat gondot az orosz használata.  De a lengyel diákok nem szerették az orosz nyelvet és gyűlölték az oroszokat. Nagyon nem akartak beszélni oroszul.

Nekem kellett megtanulnom a lengyelt. Segítettek, nevettek, javítottak, füleltem, fantáziáltam. Boldogultunk, boldogok voltunk, szerették Magyarországot, szerettek engem. És Tokajban, valami lukon egy pincébe leereszkedve az is kiderült, nagyon szeretik a tokaji bort.

Odalenn hűvös volt, enni is kaptunk, sok hordóból kóstoltunk. Amikor feljutottunk a szabad ég alá, emlékeim szerint még fényes nappal, a hőségben négykézlábra ereszkedtünk, járni nem voltunk képesek. Valahogy elvergődtünk a Tisza-híd lábánál található kempingig. Aki csak látott bennünket az úton, jót mulathatott.

Megdöbbentem a városka szürkeségén, szegénységén. Ez lenne Tokaj?


Nem kellett újabb tíz évnek eltelnie, hogy Tokaj újra felmerüljön az életemben, már ismerősen. Első munkahelyem, első és egyetlen férjem, fülig szerelmesen, legénykorának vége felé, Erdőbényébe valósi kollégájával, Pistával, meghívott az Operaház melletti Tokaji Borozóba. Nagyon imponáltunk egymásnak, a két ivásálló férfiú és én, a friss diplomás mérnöknő. Ott, helyben, állításuk szerint egy liter tokaji furmintot ittam meg. Lenyűgöztem őket. Laci el is vett feleségül, lett három gyerekünk és együtt éltünk, amíg ő élt. A tokaji bor lett volna mindezek okozója?

Felnőttek és kirepültek a gyerekeink és Laci napja végleg leáldozott, amikor, egészen váratlanul, szőlőbirtokos lettem Tokajban, Erdőbényén, Mád mellett, az Omlás dűlőn. Az Operaház melletti ivászat óta vagy ötven év telt el. Bár nem szoktam rá a borra – ennek számos oka volt – csodálatos kalandként éltem át a közel évtizednyi időt, amíg laikus városi polgárból tokaji borásszá lettem. Az átváltozást Alexnek, a barcelonai sommelier barátomnak, Pista leszármazottainak, Marinak és Bálintnak, és az erdőbényei Pethő Józsinak köszönhetem, aki sajátjaként művelte az egyhektárnyi „birtokot”. És, persze, a boriskolának, amit időközben elvégeztem.

A természet remeklése, a bűvös, az elsajátíthatatlan, a jövőt rejtegető szőlőmetszés, a reménykeltő tavaszi rügy-bontogatás, a csendes, szemérmes, titkos virágzás, a nyújtózkodó indába szökkenés, a fürtök lassú érlelődése, az október végi méz, dió és szilva illatú szüret. Ezt adta a szőlőbirtok, minden évben más és más kincsekkel megáldott gyümölcsével, a mindig ugyanolyan talaj ásványainak és a folyton változó időjárásnak köszönhetően.


Must és bor. Tokaj-Hegyalján nem kell manipulálni, a bor „szamo-rodni” – magától születik, ki értené ezt, ha én nem?

Jó bort csináltunk. Mámoros Bénye-fesztiválokon magyarok, szlovákok, lengyelek szívesen fogyasztották.

De már nincs szőlőm.

A varázslatos tokaji bor idén, koraősszel, újabb kalandra csábított: utazásra, sokféle tokaji bor megismerésére, kóstolására. Nemcsak a tokaji borászatokban, hanem a szlovákiai Tokajban és a lengyelországi Galíciában. Sok bor, sok zsinagóga, sok dimb-domb, sok városka, sok zsidó temető, határon innen és túl. Nem érdekelt, hogy itt fáj, ott fáj, hogy keveset tudok gyalogolni, hogy nehezemre esik ácsorogni!

És Tarnowban, Lengyelországban csoda történt.

Itt született és itt nyugszik Bem Apó, ég és föld között lebegve, mert élete végén áttért a muszlim hitre, s nem engedték őt megszentelt földbe temetni. Síremléke tetteihez méltó: egy tó közepén álló hat hófehér oszlop tartja a haló porait rejtő szarkofágot.


Mégsem ez volt Tarnow csodája.

Este, egy elvarázsolt kastély hangulatú szálloda éttermében, amit egy, a Monarchia idejéből való, régimódi postahivatalból alakítottak át, és ahol minden helység falán hatalmas festmények, portrék, tájak terpeszkedtek a legvadabb, legsötétebb színekben, egy szegény festő művei, aki a „koszt-kvártélyért” a képeivel fizetett (oh, borzalom, bár ne tette volna) – szóval este az étteremben, ahogy más napokon is, tokaji borokat kóstoltunk. Remek vacsora végén, ezúttal háromféle száraz tokaji szamorodnit.

Mezőzombori Disznókő borház 2015-ös, és  olaszliszkai francia Samuel Timon 2009-es évjáratú szamorodnija. Nem emlékszem a harmadikra.

Elállt a lélegzetem. Elnémultam. Soha azelőtt nem éltem át ekkora élvezetet, szépséget, káprázatot, megsemmisülést. A semmi és a minden, a természet ajándéka, amiért a szívem legmélyéből hálás vagyok.

Testem és lelkem borai, tokajiak, tokajaim.

A Wang folyó túrái olvasóink kérésére nőttek ki a blogból. Immár nyolcadik éve szervezünk utakat olyan vidékekre, amelyeket jól ismerünk és szeretünk, s amelyek nem szerepelnek a turistairodák reklámjaiban, vagy ha igen, akkor sem ilyen mélyen alámerülve a hely történelmében és mindennapjaiban, a kis utcák szövetében, belső udvarokban, csak helyiek által látogatott kávézókban és kocsmákban: a Mediterráneumba, Kelet-Európába, a Kaukázusba, Iránba, a Távol-Keletre. Útjaink nem társasutazások, sokkal inkább baráti túrák. Szinte mindig van valaki, aki bevallja, hogy soha nem akart társasúton részt venni, de a blog kínálatának nem tudott ellenállni. A végén pedig megkönnyebbülten könyveli el, hogy de hisz ez nem is volt társasutazás. Amit igazán nagy elismerésnek tartunk. Friss híreinkért iratkozzon fel levelezőlistánkra a wang@studiolum.com címen! Magamról: Dr. Sajó Tamás művészettörténész, fordító, blogger. Berlinben élek, onnan szervezem útjaimat. Tizenöt nyelven beszélek és fordítok. Korábban az MTA-n kutattam és a CEU-n tanítottam. Igazából az általam szervezett utak is peripatetikus egyetemi előadások.

2020. évi túranaptárunk az előző utak és blogtalálkozók beszélgetései, s az ezt követő levelezések során alakult ki. A résztvevők mondták meg, hová mennének legszívesebben, s a körlevélben kiküldött első javaslatra érkezett szavazatok döntötték el, mit szervezzünk meg ezek közül. Közben néhány útra be is telt a kisbusznyi, 9 vagy 18 főnyi létszám. Úgyhogy aki a jövőben szeretne beleszólni a túranaptár alakulásába, és biztos akar lenni, hogy nem marad le a legnépszerűbb utakról, iratkozzon fel a listára a wang@studiolum.com címen!

Az előző években sok olyan út volt, amelyet csak egyszer vagy kétszer szerveztünk meg, s közben egyre nagyobb lett irántuk az érdeklődés. Idén ezért sok ismerős utat hirdetünk meg újra. Ismét bejárjuk Rómát, Szicíliát, Andalúziát, Lemberget, Isztambult, Berlint, Szarajevót, Albániát. A május, mint mindig, a Kaukázus hónapja, amikor újra végigjárjuk Grúziaés Örményország kevéssé ismert nevezetességeit. Szeptember végén megismételjük a Galícián és Podólián át Odesszába vezető zsidó örökségtúránkat, októberben pedig a nagy sikerű Utas és holdvilág-túrát Velencétől Sienáig, folytatva Toszkánában és befejezve Firenzében, majd novemberben a tea és ló útját a kínai Yünnan tartományban. Ezenkívül új, egzotikus utakat tervezünk erre vagy a jövő évre Skóciába, Etiópiába, Marokkóba, Délkelet-Anatóliábaés Szentpétervárra, valamint az északi orosz kolostorvidékre, Kizsibe és Szolovkira.

Túráinkról rendszeresen tartok előzetes ismertetőket, történeti-művészettörténeti előadásokat, útibeszámolókat is. Ezekről is a fenti hírlevélben küldök értesítést.

Az egyes túrákra jelentkezni vagy azokról érdeklődni ugyancsak a wang@studiolum.com címen lehet. Válaszként részletes programot küldök minden egyéb tudnivalóval együtt.

Bevált szokás szerint az utakra, ha repülünk, a repülőjegyet ki-ki maga veszi meg, az összes többit én intézem. A részvételi díjak rendszerint kétágyas szoba egy ágya (reggelivel), a bérelt busz és a vezetés árát foglalják magukban; ahol ennél többet, azt külön megírom. Aki egyágyas szobát kér, írjon, hogy rákérdezzek a felárra. Ahol a részvételi díjat csak hozzávetőleg adom meg, ott ez még függ a résztvevők számától, és az ennek megfelelő végső buszos és szállodai ajánlattól.


2020

Szicíliai körút, január 21-28. Hogy a tavaszt előrehozzuk, néhány meleg úttal indítunk. Az egyhetes szicíliai körút alatt meglátogatjuk a sok kultúrájú sziget legfontosabb helyeit – szinte mind világörökség –, Catania halpiacát, Siracusa görög óvárosát és zsidó negyedét, Agrigento ókori görög templomainak völgyét, Cefalù normann kikötővárosát és bazilikáját, Palermo és Monreale arab és görög művészek által díszített normann bazilikáit, Taormina görög-római színházát és sok mást. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Catania-Bp. repülőjegy most kb. 100 euro. • Megtelt, de márciusban és decemberben megismételjük.

Marrakes és a kasbahok útja, február 18-25. Marrakesből, Marokkó egykori déli fővárosából a Magas-Atlasz folyóvölgyein át ezeréves karavánutak vezetnek le az Egyenlítő környéki aranylelőhelyekhez, s az utakat fenséges berber agyagerődök, kasbahok, és erődített agyagvárosok, ksarok szegélyezik. Három nap alatt végigjárjuk az Ounila, a Draa és az Ouarzazate folyók völgyét, meglátogatunk több kasbahot és erődített falut, külön figyelmet szentelve a 70-es évekig itt élő kereskedő és ezüstműves „berber zsidók” negyedeinek és emlékének. A kasbah-túrát néhány napos marrakesi városnézés egészíti ki, ahol a palotákon, múzeumokon és a város más emlékein keresztül mélyebben feltárul előttünk e sokszínű és sokrétű régió történelme. • Részvételi díj 700 euro, Bécs-Marrakes-Bécs repülőjegy most kb. 180 euro. • Megtelt, de a túljelentkezés miatt decemberben megismételjük.

Róma piazzáról piazzára, március 2-6. Az előző évek nagy sikerű Róma-túráinak nyomán négy nap alatt részletesen bejárjuk Róma óvárosát, a legfontosabb ókori, reneszánsz és barokk emlékeket, külön kitérve néhány „egzotikus” helyszínre, mint a zsidó negyed, a Trastevere külön világa, vagy a Caelius-domb ókeresztény és középkori templomainak gyönyörű füzére. Térről térre, utcáról utcára, szinte házról házra ismerjük meg a várost, úgyhogy még Róma ismerőinek is sok érdekességgel és titokkal szolgálunk. Ráadásként megnézzük a Raffaello halálának 500. évfordulójára rendezett hatalmas Raffaello-kiállítást is. Szállásunk az óváros szívében, a Trasteverén lesz. Részletekért érdemes átnézni Rómáról írott bejegyzéseinket. Részvételi díj 500 euro, Bp-Róma-Bp repülőjegy most kb. 100 euro. • Megtelt, de ha van rá elég jelentkező, megismételjük március végén

Szicíliai körút, március 7-14. Az egyhetes körút alatt meglátogatjuk a sok kultúrájú sziget legfontosabb helyeit – szinte mind világörökség –, Catania halpiacát, Siracusa görög óvárosát és zsidó negyedét, Agrigento ókori görög templomainak völgyét, Cefalù normann kikötővárosát és bazilikáját, Palermo és Monreale arab és görög művészek által díszített normann bazilikáit, Taormina görög-római színházát és sok mást. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Catania-Bp. repülőjegy most kb. 100 euro. • Megtelt, de decemberben megismételjük

Isztambul, túl a bazáron, március 15-19.Átjárjuk a város kétezer éves történelmének rétegeit, a római és bizánci kortól az oszmán birodalmon át a modern Törökországig. Részletesen megismerjük a kiemelkedő műemlékeket a Hagia Sophiától a Szulejmán-mecsetig, bejárjuk az önálló életüket élő városnegyedeket Galatától Kadiköyig, és felfedezünk sok rejtett helyet, kis éttermet, görög, örmény, zsidó és oszmán emléket. Érdemes beleolvasni Isztambulrólés a török kultúrárólírott posztjainkba. Részvételi díj 450 euro, Bp-Isztambul-Bp repülőjegy most kb. 150 euro.

Berlin színei, április 2-5. Hosszú hétvége Berlin ikonikus helyszíneinek és ismeretlen részeinek, kortárs építészetének és egzotikus negyedeinek megismerésére. Bejárjuk a város történelmi magját, az újonnan épült központokat, a felkapott mulatónegyedeket és a rejtett kis világokat. Kiemelten figyelünk Berlin 20-as évekbeli kulturális virágzásának, orosz-magyar-zsidó emigrációjának, a világháború utáni megosztottságnak, és a 80-as és 90-es évek alternatív szcénájának emlékeire. Részvételi díj 500 euro, Bp-Berlin-Bp repülőjegy most kb. 80 euro.

Lemberg, április 19-22. Lemberg/Lviv/Lwów Kelet-Európa egyik leggyönyörűbb városa, amit az elmúlt száz év történelmi viszontagságai sem tudtak eltörölni. Az egykori Monarchia egyik legsokszínűbb városát sok nemzetiség – lengyelek, örmények, zsidók, ukránok, németek, magyarok és mások – együtt tették gazdaggá. Építészete éppolyan nagyszerű volt a reneszánszban, mint a szecesszió idején. Ezt a várost járjuk be egy hosszú hétvégén, utolsó nap autóbuszos kirándulást téve Drohobycz barokk városkájába, Bruno Schulz szülőhelyére és Bolechów zsidó temetőjébe, az egyik legszebb és legépebben megmaradt galíciai haszid temetőbe. • Részvételi díj 450 euro, Bp-Lemberg-Bp repülőjegy most kb. 50 euro.

Grúz körút, május 11-19. Minden évben májusban megyünk bejárni Grúziát, amikor a hegyek már gyönyörűen kizöldültek, de még nem fakultak meg a nyári hőségtől. Egy hét alatt a rendkívül változatos ország szinte minden szép vidékét bejárjuk, a Nagy-Kaukázus legészakibb völgyétől, Szvanetitőlés Ushguli ezerötszáz éves lakótornyaitól Tbiliszi középkori negyedein át Kakheti borvidékének kolostoraiig. A Kaukázusról szóló posztjainkat itt gyűjtöttük össze.• Részvételi díj 600 euro, Bp-Kutaiszi-Bp repülőjegy most kb. 120 euro. • Az út összeköthető a következővel is egy nagy kaukázusi túrává:

Örményország és Karabah, május 18-26. Kutaisziból indulva és Tbiliszinél délre kanyarodva lépünk be az örmény hegyek közé. Négy évvel ezelőtti túránk útvonalát követve mindenekelőtt a csodálatos örmény kolostorokat járjuk végig, a grúz határon emelkedő Haghpattól és Sanahintól a Sevan-tó templomain át a déli Tatevig és az Ararát tövében emelkedő Khor Virapig, majd visszafelé Bjniig. Különleges középkori temetőket látunk, az örmény Noratustól a zsidó Jeghegisen át a molokán Bazarcsajig.Átmegyünk a vadregényes Karabahba, ahol elrejtett középkori templomok mellett megállunk a tartomány egykori fővárosában, Shushiban is. Jereváni városnézéssel töltött nap után indulunk vissza Kutaisziba. Örmény posztjainkat itt gyűjtöttük össze; lásd még első örmény bejárásunk útinaplóját is. • Részvételi díj 600 euro, Bp-Kutaiszi-Bp repülőjegy most kb. 120 euro. • A nagy túljelentkezés miatt lehet, hogy ezt a túrát kétszer kell indítanunk; ha igen, a második május 4-11-én lesz.• Ne akadjon fenn senki rajta, hogy a grúz túra 19-én ér véget, de a rákövetkező örmény túra 18-án kezdődik: a magyarázat az, hogy a Bp-Kutaiszi járat 18-án 23:55-kor indul, s így 19-én reggel ér Kutaisziba, ahol a két csoport felváltja egymást.

Délkelet-Anatólia az asszír kolostoroktól Nimród hegyéig, május 27 - június 6. A Tigris és Eufrátesz között fekvő Észak-Mezopotámia törökországi része nyelvek, vallások, kultúrák, egykori birodalmak hatalmas mozaikja az asszíroktól, arámoktól, perzsáktól és görög-rómaiaktól a szír keresztényeken, örményeken, yezidiken át mai kurd és török lakóiig. A háromezer éves Diyarbakır városból indulva busszal járjuk be a vidéket, felkeresve Mardin és Midyat fehér kőből faragott középkori városait, a tur abdini asszír kolostorokat, Ábrahám életének feltételezett helyszíneit Urfában és Harranban, a világ legnagyobb ókori mozaikmúzeumát Gaziantepben, és az ókori világ egyik csodáját, Antiochus király síremlékének gigantikus szobrait a Nimród-hegyen. Felderítő túránk naplója itt olvasható.• Részvételi díj kb. 1000 euro, Bp-Diyarbakır-Bp repülőjegy isztambuli átszállással most kb. 300 euro.

Katalónia, az európai románkor bölcsője, június 11-18. Első románkori túránkat Barcelonában kezdjük a város bejárásával, és a nemzeti múzeumban összegyűjtött lenyűgöző románkori freskók és faragványok megismerésével, majd busszal megyünk fel a Pireneusokba, Boí völgyébe, ahol minden falu és templom világörökség. Innen átkelünk a hegyen Dél-Franciaországba, Saint-Bertrand-de-Comminges középkori zarándoktemplomához. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Barcelona-Bp repülőjegy most kb. 150 euro. • A túljelentkezés miatt a túrát júliusban is megismételjük.

Skóciai körutazás, június 20-28. Edinburghből indulva bérelt kisbusszal járjuk be az országot. Nézünk várakat, katedrálisokat és reneszánsz kastélyokat, történelem előtti kőköröket és szigeteket, látogatunk whiskyfőzdét, hajózunk a Loch Nessen, és végigjárjuk a világ egyik legszebb panorámaútvonalát, az észak-skót tengerparton végigkígyózó 500-as utat. • Részvételi díj 800 euro, repülő Pestről Edinburghba és vissza most kb. 150 euro. • A túljelentkezés miatt a túrát júliusban is megismételjük.

Szentpétervár, 2021. június vége, öt nap. Eredetileg idénre szerettünk volna pétervári túrát szervezni, de mint kiderült, Péterváron egyfelől annyira kevés a jó szállás, és olyan korlátozott – alig néhány hónap – a turizmusra alkalmas időszak, hogy nagyobb csoportnak már egy évvel előre kell foglalnunk, hogy biztosra menjünk. Ezt tesszük most, már idén várva a jelentkezéseket a 2021. évre. Az öt nap alatt alaposan bejárjuk az északi orosz fővárost, Nagy Péter és Katalin emlékétől az orosz szecesszió és avantgard építészetéig, s áttekintést kapunk a városban megtestesülő orosz történelemről, irodalomról, képzőművészetről is. • Részvételi díj kb. 500 euro, Bp-Szentpétervár-Bp repülőjegy most kb. 120 euro. • A városnézés a következő túrával is összeköthető:

Az északi orosz kolostorvidék, Kizsi és Szolovki, 2021. július eleje, egy hét. Ezt a túrát is 2020-ra szerettünk volna szervezni, de a jó szállások hiánya és a szűk látogathatósági időszak fokozottan érvényes az orosz Északra, miközben a kolostorok iránt hatalmas a belföldi és nemzetközi érdeklődés. Ezért ezt az utat is egy évvel előre szervezzük meg, már a 2021. évre várva a jelentkezéseket. Szentpétervárról busszal megyünk Karélián át fel a Fehér-tengerhez, Szolovki szigetére, az orosz orthodoxia egyik legszentebb kolostoregyütteséhez, amely a közelmúltig látogathatatlan zárt területnek számított. Útközben megnézzük Óladogát, a régi Rusz egyik központját, és Kizsi fakolostorait is az Onyega-tó szigetén. Közben áttekintést kapunk az orosz orthodoxia és szerzetesség történetéről, az orosz vallásos művészetről és ikonokról is. • Részvételi díj kb. 900 euro, Bp-Szentpétervár-Bp repülőjegy most kb. 120 euro. • A két orosz túrára 2020. február 6-ig kérem a jelentkezéseket, mert akkor megyek ki tárgyalni és foglalni.

Fotótúra Khevszuretiben, június 29 – július 5. Khevszureti Grúzia legészakibb, elzárt hegyi régiója a grúz hadi út mentén, ahol számos szerző szerint a középkori grúz királyokat támogató frank keresztesek leszármazottai élnek. A Kaukázus többi „teteje” – Ushguli,Tusheti,Xinalik,Dadivank– után most ide vezetünk kiscsoportos fotótúrát. Tbilisziből terepjáróval megyünk fel Shatili várához, a csecsen határra, ahonnét bejárjuk a grúz Kaukázusnak ezt a csak nyáron megközelíthető gyönyörű vidékét. • Részvételi díj 1000 euro. Bp-Kutaiszi-Bp repülőjegy most kb. 120 euro. • Megtelt

Kalandtúra Grúziában, július 6-13. A májusi grúz körúttal szemben, amikor kényelmesen, busszal járjuk be az ország legszebb tájait, erre az útra a vállalkozó kedvűeket hívjuk. Tbilisziből terepjáróval megyünk fel Grúzia egyik legarchaikusabb és legnehezebben megközelíthető vidékére, Tusheti völgyeibe, a Nagy-Kaukázus csecsen-dagesztáni határhegysége alatt. Itt két nap alatt lóháton járjuk be az ősi erődfalvakat, de aki akar, terepjárón is velünk tarthat. Utána a Rioni folyón raftingolunk Ambrolauritól majdnem Kutaiszi városáig. A részvételhez nincs szükség sem lovas, sem raftingos előképzettségre, minden szükségeset megkapunk és megtanulunk helyben. De érdeklődés esetén a korábbi grúz kalandtúrához hasonlóan szívesen szervezünk előtte hétvégi lovas oktatást a Balaton-felvidéken. Tusheti útleírásunk itt, eddigi összegyűjtött grúziai és kaukázusi bejegyzéseink itt olvashatók.• Részvételi díj, amely minden felszerelést és teljes ellátást is magában foglal, 700 euro. Bp-Kutaiszi-Bp repülőjegy most kb. 120 euro.

Katalónia, az európai románkor bölcsője, július 14-21. Első románkori túránkat Barcelonában kezdjük a város bejárásával, és a nemzeti múzeumban összegyűjtött lenyűgöző románkori freskók és faragványok megismerésével, majd busszal megyünk fel a Pireneusokba, Boí völgyébe, ahol minden falu és templom világörökség. Innen átkelünk a hegyen Dél-Franciaországba, Saint-Bertrand-de-Comminges középkori zarándoktemplomához. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Barcelona-Bp repülőjegy most kb. 150 euro.

Skóciai körutazás, július 23-31. Edinburghből indulva bérelt kisbusszal járjuk be az országot. Nézünk várakat, katedrálisokat és reneszánsz kastélyokat, történelem előtti kőköröket és szigeteket, látogatunk whiskyfőzdét, hajózunk a Loch Nessen, és végigjárjuk a világ egyik legszebb panorámaútvonalát, az észak-skót tengerparton végigkígyózó 500-as utat. • Részvételi díj 800 euro, repülő Pestről Edinburghba és vissza most kb. 200 euro.

Szabadkai szecesszió, augusztus 13-15.A magyar szecesszió egyik legfontosabb központjában részletesen végignézzük a régi Magyarország egyik leggyönyörűbb zsinagógájátés a pompás városházát – mindkettő a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros főműve –, és az egész óvárost, amely a dualizmus korában vált az ország egyik legszebb, legizgalmasabb központjává. Odafelé megállunk a határ innenső oldalán, a legszebb magyar műemlék könyvtárnál, a kalocsai érsekségen, ahol sok éven át kutattam, visszafelé pedig a patinás palicsi fürdőhelyen, amelynek épületeit ugyancsak Komor és Jakab tervezték. Szabadkai posztjainkat lásd itt.• Utazás Pestről busszal, részvételi díj 250 euro.

Hosszú hétvége Szarajevóban, augusztus 16-19. A Bosznia magas hegyei között fekvő Szarajevo eredeti perzsa-oszmán neve Saray Bosna, „a boszniai karavánszeráj”, s itt valóban úgy érezni, mintha az oszmán birodalom évszázadaiban megállt volna az idő. A hatalmas bazárban, a mecsetekkel, kis török temetőkkel és régi házakkal teli hegyvidéki utcákban annyira jelen van még az oszmán idők hangulata, mint már Törökországban sem. Ugyanakkor az óváros köré a Monarchia idején szép szecessziós és korai modern városrész épült, amely a jugoszláv időkben is az ország egyik legintellektuálisabb városának számított. A város mára már kiheverte az 1992-96-os ostrom pusztításait, és ma a kortárs építészet egyik legfontosabb balkáni központjának is számít. Hosszú hétvégénken ezt az egyedülálló együttest nézzük végig, s egynapos buszkirándulást teszünk a Neretva folyó csodálatos völgyében Mostarba is. Szarajevói tárgyú posztjaink itt olvashatóak.• Részvételi díj 350 euro, Bp-Szarajevó-Bp repülőjegy most kb. 60 euro.

Az ismeretlen Albánia, augusztus 22-29. A még kevéssé felfedezett ország legkevésbé ismert – mert aszfaltúttal csak az elmúlt években ellátott –, de leggyönyörűbb részét, az északi hegyvidéket, Theth és Valbona völgyét látogatjuk meg, modern családi panzióvá átalakított hagyományos faaházakban alszunk, hosszú hajóutat teszünk a hegyek között felduzzasztott Dvin folyón. Meglátogatjuk Berat oszmán kereskedővároskáját, Byllis és Apollónia ókori görög településeit. Kitekintünk Koszovóba, felkeressük Dečani gyönyörű szerb kolostorát és Prizren oszmán városát, végül a vlorai tengerpart egy még érintetlen öblében, a zverneci kolostor mellett fejezzük be utunkat. Albán tárgyú posztjaink itt olvashatóak. Részvételi díj 600 euro, Bp-Tirana-Bp repülőjegy most kb. 150 euro.

Irán történelmi városai, szeptember 4-14. Tavaszi iráni útjainkat a feszült politikai helyzet miatt elhalasztottuk, de bízunk benne, hogy őszre már helyreáll a béke a Közel-Keleten. A két őszi iráni útra ezért lehet úgy jelentkezni, hogy május végén látjuk meg, hogy áll a helyzet, és ki-ki akkor dönt a végleges részvételről. Elsőként, mint minden évben, a legfontosabb történelmi városok tengelyét járjuk végig KashantólAbyaneh egykori zoroasztriánus városkáján, Iszfahánon, Pasargdén és Perszepoliszon át Shirazig, ahonnét belföldi repülővel megyünk vissza Teheránba. • Részvételi díj 1200 euro, Bp-Teherán-Bp repülőjegy isztambuli átszállással kb. 300 euro. • A túra a következő úttal is összeköthető:

Irán, a sivatag ősi települései, szeptember 15-21. Az iráni sivatag, mint írtuk, egyáltalán nem halott, hanem az ország különösen szép része. A föld alatti vízvezetékeknek köszönhetően sok ezer éves települések, karavánszerájok és kereskedelmi utak hálózata járja át, amelyek fontos szerepet játszottak Irán történelmében. Ezt a hálót járjuk végig a sivatag peremén álló történelmi városok, Kashan, Yazd és Iszfahán háromszögében, ezer éves zoroasztriánus és zsidó településeket felkeresve, lenyűgöző méretű agyag erődítményeket meglátogatva, a sivatag közepén, magányos karavánszerájokban, soha nem látott csillagos égbolt alatt éjszakázva. Ez a túra nagyban hozzájárul annak megértéséhez, hogyan látják az irániak saját országukat. • Részvételi díj 900 euro, Bp-Teherán-Bp repülőjegy isztambuli átszállással kb. 300 euro.

Etiópia ősi kolostorai, 2021. szeptember vége, tíz nap. Erre az útra idén nem volt elég jelentkező, ezért már most meghirdetjük jövőre, hogy legyen elég idő gondolkodni rajta. Etiópia az elsők között vette fel a kereszténységet államvallásként, s már a 6. századtól gazdag kolostori élet bontakozik ki az abesszin hegyvidéken. Elsősorban ezeket az ősi kolostorvidékeket járjuk be, a Tana-tó kolostorszigeteitől az egyiptomi kultúra hatását mutató Axumon és a tigrei sziklakolostorokon át Lalibela csodálatos, sziklába faragott kolostoregyütteséig, de felkeressük Gondar reneszánsz fővárosát és az etióp zsidók falvait, és túrázunk a csodálatos Simien-hegységben is (szinte mind világörökség). Etiópiai utunkról itt tudósítottunk, az etióp templomok ikonográfiájáról itt írtunk.• Részvételi díj kb. 1300 euro, beleértve több belföldi repülőjáratot és bérelt buszt is. Bp-Addisz-Abeba-Bp repülőjegy kb. 500 euro.

Odessza és a dél-galíciai stétl-világ, szeptember 23-30. A nagy tour de force, amelyet minden második évben megcsinálunk, mintegy Jonathan Safran Foer Minden vilángol-jának ihletésére: három napos út busszal végig az egykori lengyel-orosz világ fontos – és részben ma is eleven – zsidó településein, Csernovicon,Kamenyec-Podolszkon,Umanyon, a haszidizmus bölcsőjének számító Mezsibozson és sok más haszid falucskán és temetőn át le egészen Odesszáig, ahol Iszak Babel nyomán felfedezzük a „Dél Párizsának” kifinomult kultúráját és az egykori zsidó gengsztervilág, a Moldavanka emlékeit. Odesszából repülővel térünk haza. Odesszai posztjainkat itt gyűjtöttük össze, zsidó témájú írásaink itt olvashatók. Részvételi díj 600 euro, visszafelé Odessza-Kijev-Bp repülőjegy kb. 90 euro. • Kívánság szerint visszafelé egy napra megállhatunk kijevi városnézésre is.

Az Utas és holdvilágútja Velencétől Umbrián át Toszkánáig, október 3-10. Egyhetes túránkon – amelyet első meghirdetésekor, 2016-ban a résztvevők egyhangúlag az év legjobb Wang-túrájának neveztek – Szerb Antal regényének útvonalát követjük végig részletesen. Velencétől indulva busszal járjuk végig Ravennát, Urbinót – a Studiolum névadó reneszánsz városát – Umbriát és Toszkánát, Gubbiót, Assisit és Arezzót, a kora reneszánsz művészet központjait, el Sienáig. Az út során Mihályhoz hasonlóan találkozunk a kereszténység előtti világ máig fennmaradt hagyományaival, a hegytetőkre épült sok ezer éves oszk városokkal, az Appenninek csodálatos látványával, és a híres „sienai primitívekkel”. Egy-egy kivételesen szép útszakaszt pedig, akárcsak Mihály, gyalog teszünk majd meg. Az első útvonal leírása – amelynél az idei jóval gazdagabb lesz – itt olvasható.• Részvételi díj 700 euro, amely több vacsorát is magában foglal, Bp-Velence és Pisa-Bp repülőjegy kb. 70 euro. • Az út a következővel is összeköthető:

Toscanai körút, október 10-17. Már többször is nagy sikerrel jártuk végig Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilágútvonalát Velencétől Urbinón és Umbrián, Gubbión, Assisin és Arezzón keresztül Sienáig, egyenként azonosítva a könyv helyszíneit. Idén innen folytatjuk utunkat nyugat felé, megismerve, mi mindent látott volna Mihály, ha a regény végén nem adja fel a vándorlást. Találkozunk etruszk és római emlékekkel, hegyi kisvárosokkal, a kora reneszánsz festészet lenyűgöző emlékeivel, a toszkán dombvidék csodálatos látványával. • Részvételi díj 700 euro, Bp-Pisa-Bp repülőjegy kb. 70 euro.

Hosszú hétvége Firenzében, október 17-21. Részletes művészettörténeti-történeti vezetés a reneszánsz fővárosában, a Medici-ház bölcsőjében. Végiglátogatjuk a legfontosabb emlékeket és gyűjteményeket a Duomo, a Signoria és a Santa Croce háromszögében és azon túl, az Arno bal partját, a templomokat, palotákat, tereket és történelmi helyszíneket, és a városon kívüli fontos műemlékeket, mindenütt bőven mesélve történelemről és történelemcsinálókról, művészetről és művészekről. • Részvételi díj 500 euro, Bp-Pisa-Bp repülőjegy kb. 70 euro.

Utazás a tea és ló útján, Kína Yünnan tartományában, október 30 - november 8. Három éve ezzel az úttal kezdtünk hozzá Kína megismeréséhez, amelynek nyelvével és kultúrájával jó huszonöt éve foglalkozom, s 2017-ben ez volt a legsikeresebb túránk. Az út Kína egyik legszebb és legarchaikusabb, történelmi emlékekben és természeti szépségekben leggazdagabb vidékére vezet, a tibeti hegyek alatt fekvő Yünnan tartományba, a kínai tea hazájába és a legtöbb kis kínai nemzetiség falvaiba. Festői teaföldek és rizsteraszok, hegyi kanyonok, még érintetlen történelmi városkák (érdemes megtekinteni tíz éve kint vásárolt, kínai nyelvű Yunnan-útikönyvem fotóit). A 2018-as út leírása itt olvasható.• Részvételi díj 1300 euro, Bp-Dali-Bp repülőjegy pekingi átszállással most kb. 650 euro. • Május végén meglátjuk, hogy áll a kínai járványhelyzet, s a jelentkezőknek elég majd akkor végleges döntést hozni.

Szicíliai körút, november 28 – december 5. Az egyhetes körút alatt meglátogatjuk a sok kultúrájú sziget legfontosabb helyeit – szinte mind világörökség –, Catania halpiacát, Siracusa görög óvárosát és zsidó negyedét, Agrigento ókori görög templomainak völgyét, Cefalù normann kikötővárosát és bazilikáját, Palermo és Monreale arab és görög művészek által díszített normann bazilikáit, Taormina görög-római színházát és sok mást. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Catania-Bp. repülőjegy most kb. 80 euro.

Marrakes és a kasbahok útja, december 9-16. Marrakesből, Marokkó egykori déli fővárosából a Magas-Atlasz folyóvölgyein át ezeréves karavánutak vezetnek le az Egyenlítő környéki aranylelőhelyekhez, s az utakat fenséges berber agyagerődök, kasbahok, és erődített agyagvárosok, ksarok szegélyezik. Három nap alatt végigjárjuk az Ounila, a Draa és az Ouarzazate folyók völgyét, meglátogatunk több kasbahot és erődített falut, külön figyelmet szentelve a 70-es évekig itt élő kereskedő és ezüstműves „berber zsidók” negyedeinek és emlékének. A kasbah-túrát néhány napos marrakesi városnézés egészíti ki, ahol a palotákon, múzeumokon és a város más emlékein keresztül mélyebben feltárul előttünk e sokszínű és sokrétű régió történelme. Részvételi díj 700 euro, Bécs-Marrakes-Bécs repülőjegy most kb. 180 euro.

Andalúzia történelmi városai, december 17-21. Andalúzia a mediterrán világ ama különleges helyszínei közé tartozik, amelyeken több nagy kultúra is rajta hagyta kézjegyét. Malagába érkezve a tartomány történelmi városait járjuk végig Sevillán, Córdobán, Granadán és Rondán át, s részletesen megismerjük arab, zsidó és keresztény múltját, építészeti emlékeit, és máig tovább élő hagyományait. • Utazás kilencfős kisbusszal, részvételi díj 700 euro, Bp-Malaga-Bp repülőjegy most kb. 100 euro.

Ahogy egy-egy utunkat meghirdetjük és felrakjuk ide a naptárba, körlevelet is írunk róla, amelyre érdemes feliratkozni a wang@studiolum.com címen.

Bár Tolkien főként íróként és mítoszteremtőként lett közismert, amikor csak tehette, legalább ennyire szenvedélyesen rajzolt. Amatőr művészként ugyanolyan aprólékossággal dolgozott rajzain és illusztrációin, mint Középfölde-mitológiájának egyes részletein. Alkotói munkamódszerének talán legtalálóbb megfogalmazása A levél (Leaf, by Niggle) című novellájában olvasható – saját bevallása szerint az egyetlen műve, amely szinte azonnal, néhány óra alatt elkészült és nem írta újra, vagy dolgozta át számtalanszor, mint egyébként más írásait. A történet főhőse, Pepecs, a festő, „nem különösebben sikeres, részben azért, mert rengeteg más dolga akadt. Ezek legtöbbje kellemetlenség volt számára, de rendesen elvégezte őket, amikor nem tudott kibújni alóluk, ami – véleménye szerint – túlságosan gyakran történt meg. … Több képen is dolgozott, nagy részük túl nagy és túl ambiciózus volt saját tehetségéhez képest. Az a fajta festő volt, aki jobban tud leveleket festeni, mint fát. Sok időt töltött egyetlen levéllel, igyekezett megragadni az alakját, ragyogását és a harmatcseppek csillogását a széleken. Mégis, egy egész fát akart festeni, minden levelét uganolyan stílusban és mégis különbözően.”

Tolkien legtöbb rajza persze az általa írt történetekhez kapcsolódik, azon belül is saját mitológiájához, amelyen egész életében dolgozott, de általában is szívesen rajzolt. Skiccekben örökítette meg a családi élet egyes jeleneteit, amikor 1918-ban, házasságuk első éveiben végre hosszabb ideig együtt lehetett feleségével és kisfiával a háború okozta szétszakítottság után, rajzokat készített leveleihez, amelyeket saját fiainak írt Karácsony apó nevében 1920 és 1943 között. Vagy sokszor csak különféle mintákat firkantott a The Timesés a Daily Telegraph hasábjaira a keresztrejtvény mellé, talán kissé szórakozottan, valahogy úgy, ahogy A hobbit első sora is egy egyetemi dolgozat hátulján született meg. Többek között erről nyújt átfogó képet az oxfordi Bodleian Library nagy Tolkien-életmű kiállítása, amely jelenleg Párizsban látható még február 16-ig, és amelynek alapos és részletgazdag katalógusa alapján egy kisebb kiállításra való itthon is látható lesz február 1-jén, szombaton a Tolkien Nap keretében.


Tolkien alkotásainak legszebb kommentárja azonban az a történet, amelyet harmadik fia és hagyatékának gondozója, a nemrég elhunyt Christopher mesélt el Thoronet egykori ciszterci apátságában, a Tolkien-illusztrációkból készült Aubusson-szőnyegekből rendezett kiállítás megnyitóján, tavaly januárban:

„El kell mondanom, hogy apám éjszakánként általában nagyon sokáig dolgozott a festményein és írásain. Én pedig, amikor még nagyon nagyon kicsi voltam, éjjelente aggódtam apámért, valahogy így: életben van-e még? Egy éjszaka, amikor az egész házban csönd volt, lementem a földszintre, hogy megkeressem apámat és ő valóban ott is volt. Annyira megkönnyebbültem, én szegény kis idióta, hogy elkezdtem sírni és az egyik könny, egyetlen, de elég kövér könnycsepp a festményre esett. Képzeljék csak el! De apám egyáltalán nem volt mérges, fogta a kis ecsetjét és eldolgozta a könnycsepp nyomait, még egy kicsit meg is kellett változtatnia a fa leveleit emiatt, mert a könny a háttérben álló gyönyörű fára esett. A festmény címe: «Völgyzugoly».”

A kifejezést Umberto Eco használja olyan ma is virágzó nacionalista autoriter rendszerekre, amelyek meghatározó vonásait tizennégy pontban foglalta össze. Én azonban most sokkal konkrétabban az 1922 és 1945 közötti olasz fasiszta ideológia olyan vizuális emlékeire használom, amelyek mindmáig láthatóak Olaszország közterein.

Szicília a graffiti paradicsoma. Mozgalmak, vallások, ideológiák egyaránt bőkezűen és kreatívan használják e médiumot üzeneteik népszerűsítésére. Palermo, Siracusa vagy Catania szűk utcáin barangolva az embernek olyan érzése van, mintha egy végtelenített ARC-kiállításon járna.


A kortárs üzenetek között itt-ott olyan szellemfeliratok is felbukkannak, amelyek szavatossága elvileg már jó ideje lejárt. A Palermo melletti Monreale románkori székesegyháza előtti főtér tűzfalán szépen keretezett, gondosan tipografált felirat olvasható. A felirat bal oldala még viszonylag kivehető, a jobb oldal már belefakult a háttérbe. A töredékek alapján azonban a teljes szöveg kiguglizható:


«L’Italia è un’isola che si immerge nel Mediterraneo. Se per gli altri il Mediterraneo è una strada, per noi italiani è la vita.»

„Olaszország olyan sziget, amelyet a Földközi-tenger ölel körbe. Míg mások számára a Földközi-tenger útvonal, nekünk, olaszoknak maga az élet.”

Az idézet Mussolini 1936. november 1-i milánói beszédéből való, ama „nagy történelmi beszédek” egyikéből, amelyek, írja Eco, „gyerekkoromat végigkísérték, s amelyek legfontosabb passzusait kívülről megtanultuk az iskolában”. Ez éppen az egyik ilyen passzus.


Az idézetnek jól kiszámított kül- és belpolitikai üzenete volt. Külpolitikailag egyfelől Ciano külügyminiszter néhány héttel korábbi németországi látogatására reflektált, ahol Ciano és Hitler megállapodtak a spanyol köztársaság és a bolsevizmus elleni közös küzdelemről, és Hitler támogatást ígért Olaszországnak a Földközi-tengeri angol törekvésekkel szemben, kijelentvén, hogy „a Földközi-tenger olasz tenger”, és elismerte Olaszország tavaszi hódítását Etiópiában. Mussolini a beszédben (amelyben egyébként határozottan kiállt Magyarország területi igényei mellett) Hitler formuláját visszhangozza, s először veti fel a „Berlin-Róma tengely” lehetőségét, amelyet a kiadott beszéd címlapján az egyszerű felfogású nép kedvéért fel is skicceltek. Másfelől azonban ekkor még törekszik valamilyen kompromisszumra a britekkel, akik számára, elismeri, a Földközi-tenger „útvonal, vagy inkább egyfajta egérút” távol-keleti gyarmatbirodalmuk felé a Szuezi-csatornán keresztül („amelynek gondolatát, zárójelben jegyzem meg, egy olasz, Negrelli vetette fel először, akit az angolok akkor ezért elmeháborodottnak neveztek”). A monrealei felirat azonban a beszéd két, hazai közönség számára jól emészthető mondatát emeli ki (amelyek eredetileg egymástól távol, más-más kontextusban álltak), s ezzel a nacionalizmus és a Mare Nostrum imperialista gondolatát erősíti a hallgatóságban. Nyilvánvaló, hogy itt, a főtéren, a székesegyházzal szembeni tűzfalnál álltak az ünnepi pódiumok, s a mindenkori szónokok mondanivalóját a Duce fölöttük lebegő idézete emelte a magasba és szőtte bele az országos-birodalmi kontextusba.

Másfélszáz kilométerrel keletebbre, Nicosia főterén, a Bar Antica Gelateria falán hasonló felirat maradványai olvashatók. A vakolatra festett ötsoros felirat közepét azonban leverték. Nem úgy néz ki, mintha indulatból tették volna, hanem inkább valamit ideilleszthettek, s annak egyenes körvonalai metszették ki a szöveg közepét. A felső sort a betűk tetejéből még egy darabig tudom rekonstruálni: „Il popolo italiano ha…”.


Bemegyek a Diana Bárba, s míg egy kávét kérek, mellékesen megkérdezem a baristát, nem tudja-e, mi volt odaírva. „A professore biztosan tudja”, vezet oda lelkesen és tisztelettel az egyik kicsi, kerek márványasztalnál újságot olvasó kicsi, kerek úrhoz. A professore felteszi a szemüvegét, messzire tekint a múlt mélységes kútjába, úgy diktálja:

«Il popolo italiano ha creato col suo sangue l’impero. Lo feconderà col suo lavoro e lo difenderà contro chiunque con le sue armi.»

„Az olasz nép vérével teremtette meg a birodalmat, munkájával termékenyíti meg azt, és fegyvereivel védi meg bárkivel szemben.”

A jeles passzus, frase celebre Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi római beszédéből van, amelyben bejelentette az etióp háború végét és az olasz Impero születését. Ismét alapvetően külpolitikai jelentőségű beszéd ez, amely a nagyhatalmakkal szemben követel helyet Olaszországnak a nap alatt, míg másfelől a népnek leszóló üzenet is arról, mit vár el tőle a birodalom. A mondást a maga idejében Itália-szerte számos köztéri alkotás és felirat népszerűsítette, többek között ez a ma is álló murál Trentóban, a via Román, amelyről azért Mussolini nevét (körvonalainak meghagyásával) utóbb kivésték:


A nicosiai feliratról szólva nem hagyhatom említés nélkül, hogy tőle alig néhány méterre egy molto più celebre feliratot is olvashatunk. Ha a két bár között induló meredek lépcsőn felmegyünk „a huszonnégy báró dombjára”, Nicosia nemesi palotáinak fészkébe, a domb tetején álló Megváltó-templom tornyának déli falán az 1700-as évek elejétől kezdve évente bevésett dátumok örökítik meg, hogy mikor melyik hónap hanyadikán érkeztek meg a fecskék Nicosiába. Mostani látogatásunkkor a templom zárva volt, így hát nem tudom mellékelni a felirat képét, csak az óváros látványát a templom mellől letekintve, a távolban az Etna csúcsával. Ott lenn, az arab mecsetből kialakított normann román stílusú Szent Miklós-templomtól balra van a főtér az 1936-os felirattal. A háttérben, a másik domb tetején áll a normannok előtti görög lakosság Szent Miklós-temploma, amelyről a város a Nicosia nevet kapta, s amelyet – minthogy a Szent Miklós-napi körmenetekkor a görög és katolikus hívők rendszeresen összeverekedtek egymással – rendeletileg Nagyboldogasszony-templomnak neveztek át, hogy nyáron legyen az ünnepe és körmenete.


Hogy a háború utáni rendszerek miért hagyták meg többé-kevésbé érintetlenül a fasizmus utcai dekorációit, arra egy harmadik emlék szolgál útmutatással. Harminc kilométerrel nyugatabbra, a Madonia-hegység lábánál, Gangi hegyi városka városházájának falán márvány tábla hirdeti:


«18 Novembre 1935 XIV. A ricordo dell’assedio perché resti documentata nei secoli l’enorme ingiustizia consumata contro l’Italia, alla quale tanto deve la civiltà di tutti i continenti.»

„1935 [a fasizmus] XIV. [éve] november 18-án. A támadások emlékére, örök emlékül a századok számára a rettenetes igazságtalanságról Itália ellen, amelynek pedig annyit köszönhet valamennyi kontinens civilizációja.”

A támadások és a rettenetes igazságtalanság a Népszövetség szankcióit jelentették Olaszországgal szemben, amiért lerohanta Etiópiát. A szankciókat egyébként éppen a Népszövetséget vezető Nagy-Britannia és Franciaország mismásolták el az Olaszországgal megőrzendő jó viszony kedvéért, s ilyenformán Mussolini gond nélkül foglalhatta el Etiópiát. Az incidens azonban alkalmat szolgáltatott Brüsszel a Népszövetség simfolására az olasz nép felé, amely hiába volt Európa keleti védőbástyája évszázadokon át Európa (és más kontinensek, így Afrika) civilizációjának fáklyája évezredeken át, az ő verejtéke árán meghízott új nemzetek semmibe vették és megalázták őt.

A feliratok fennmaradásához a kulcsot azonban az a kis réztábla adja, amelyet nyilvánvalóan jóval a háború után helyeztek el a márványtábla alatt:


„Márványtábla, amely a fasizmus történelmi korszakára és egy ehhez kötődő eseményre, az Olaszországgal szembeni szankciókra emlékeztet. 1935 novemberében helyezték el, majd közvetlenül a háború vége után (1945) eltávolították. Visszaállítása eredeti helyére a reflexiót és az eszmék polgári konfrontációját szolgálja. «A TÉNYEK ATTÓL, HOGY NEM VESZÜNK RÓLUK TUDOMÁST, MÉG NEM SZŰNNEK MEG LÉTEZNI.» (A. Huxley)”

Ez utóbbi frase celebreállhatna a sokszor átnevezett, lebontott, elpusztított, áthelyezett kelet-európai emlékművek, táblák, utcanévtáblák helyén is. Bár sokkal jobb volna, ha a helyükön hagyott eredetik alatt állna.

A Kumbaracı yokuşu, vagyis Tüzér-lejtő a tenger felőli végén fut bele a mindig nyüzsgő İstiklal-sugárútba, nem messze a Passage Orientaltól, amelynek szecessziós stílusban épült kávézóját, a Café Lebont az isztambuli születésű francia építész, Alexandre Vallaury tervezte nem sokkal párizsi tanulmányaiból való hazatérése után. Az İstiklalról, az egykori Grand Rue de Péra-ról, Isztambul európai negyedének elegáns főutcájáról számos hasonló passzázs nyílt és egy részük nyílik még ma is a Galata-toronytól fel egészen a Taksimig.


Ha azonban az ember a főutcáról nyíló kis utcákba és sikátorokba is bemerészkedik, a régi Isztambulnak, ennek a lassan száz éve eltűnt világnak más, elhanyagoltabb hírmondói is előbukkannak. A Kumbaracı-n, nem messze Miralem Halil Ağa 1729-ben kegyes adományként emelt kútjától, egy századfordulós ház emelkedik. Az İstiklal felől érkezve a kapualj bal oldalának francia nyelvű felirata tűnik fel először: „Fabrique et dépôt de meubles”, bútorgyár és lerakat. A kapualj jobb oldalán a felirat már olvashatatlanra kopott, az utcafront feliratai azonban még dacolnak az idővel, három nyelven és háromféle írással hirdetve az egykori tulajdonos portékáját.



Elsőre mind közül talán a bal oldali felirat a legérdekesebb. Az írás ugyan örmény, de a nyelv oszmán török: ՄԷՖՐՕՒԶԱԹ ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ mefroizat fabrikası, mai helyesírással mefruşat fabrikası, „bútorgyár”. Mai szemnek meglepő, de egészen 1928-ig, a latinbetűs ábécé bevezetéséig az oszmán törököt gyakran írták örmény írással– például az első török regény, az Akabi története is így jelent meg –, amelyet könnyebb volt megtanulni és pontosabbnak is bizonyult a nyelv lejegyzésére, mint az egyébként használt, módosított perzsa-arab ábécé. Ez persze a nyelvhasználón is múlott, a bútorgyár feliratán rögtön két sajátosság is megfigyelhető: az egyik a ՄԷՖՐՕՒԶԱԹ mefroizat-ban – talán görög hatásra – az Ու u helyett álló ՕՒ oi, a másik pedig a ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ fabrikasıՔ k-ja, amely csak magas hangrendű magánhangzók előtt állhatna: mély hangrendűek előtt ennek majdnem pontosan a tükörképe, a szintén „k” hangértékű Գ-nak kellene szerepelnie (a különbség talán jobban érzékelhető az oszmánban használt megfelelőikkel: ك és ق‎).


A többi felirat már könnyebbnek bizonyul. Középen és jobb oldalt a tulajdonos neve olvasható franciául, illetve görögül: A. Loucrezis / A. ΛOUKPEZHΣ. A kettő között, a jobb oldali ablak alatt alig kivehetően görögül is szerepel a „bútorgyár” felirat: ΕΡΓOΣTAXION ΕΠIΠΛΩN. A bal oldali ablak alatt, ha volt is felirat valamikor, mára teljesen eltűnt, a piros, török-angol kétnyelvű graffiti már a modern kor terméke.


Ahogy a feliratot eddig egyedüliként részletesebben ismertető Painted Signs and Mosaics blog is írja, Loucrezis láthatóan igyekezett a lehető legszélesebb helyi közönséget megszólítani: a Beyoğluban lakó európaiakat éppúgy (nem véletlen, hogy a főutca felől érkezve elsőként a francia nyelvű felirat olvasható), mint a helyi görög és örmény közösséget és talán egyúttal már a századfordulótól kezdve Anatóliából a Tophane-negyedbe fokozatosan beköltöző törököket is. Sajnos Loucrezis-ről vagy a bútorgyáráról a feliratokon kívül semmit nem tudni. A feliratról az interneten a Painted Signs and Mosaics már említett bejegyzése tudósít és ennek nyomán Étienne Copeaux francia történész említi egy illusztráció erejéig.


Nem szerepel Loucrezis neve az isztambuli kereskedők és iparosok részletes almanachjában, az Annuaire oriental du commerceáltalam elérhető számaiban sem: 1891-benés 1896/7-ben még, 1930-ban pedig már nem említik a bútorgyárosok névsorában, a vállalkozás tehát valamikor 1897 és 1930 között működhetett. Tulajdonosa talán még a húszas évek első felében elmenekült a deportálások árnyékában– amely az isztambuli görögséget kevésbé sújtotta, őket majd jó harminc évvel később üldözik el–, talán nem sokkal később meghalt és nem volt, aki továbbvigye a vállalkozást – annyi bizonyos, hogy az 1930-as Annuaire a görögországi városokban sem említ bútorgyárost ilyen névvel. De hát mi szüksége is lett volna a Pontoszból elüldözötteknek, még kevésbé a peloponnészosziaknak egy isztambuli görög bútorkereskedőre Athénban vagy Szalonikiben? Ami maradt, árnyékok árnyéka csupán, néhány szellemfelirat három nyelven és háromféle írással, egy, a tengernek futó szűk utcán, nem messze a mindig nyüzsgő İstiklaltól.

A Boldogság Szentpétervár központjában van, a Malaja Morszkaja utca és a Szent Izsák székesegyház terének sarkán. Három nagy ablakkal néz a térre, s kettővel a Malaja Morszkajára, de ezen az oldalon még a szomszédos házra – a forradalom előtt a neves Marksz kiadó székházára, ma a Rolls-Royce pétervári bemutatótermére – is átsugárzik, mert a bejárata onnan nyílik.


Furcsák az emberek. Ahogy Isten lakcíme sem igazán közismert,úgy a Boldogság székhelye is valami egészen másról híres. A fehér márványtábla egészen abszurd ellentétben áll a presszó boldog-aranylóan sugárzó nevével.


Az Angleterre/Англетер szálló, amelynek 5. számú szobájában Jeszenyin felakasztotta magát – illetve egyes valószínűtlen összeesküvéselméletek szerint megölték – nem mindig ezt a nevet viselte. Napoleon Bocquin, aki az 1800-as évek közepén építette, a saját nevéről nevezte el a szállót. Még ilyen néven látszik a helyszínnek a Szent Izsák templom kupolájából készült első, 1859-es fotóján.


A következő, 1908-as felvételen a főbejárat már az Izsák téri homlokzatra költözött át, s a mai Boldogság presszó helyén a sarkon I. Grote könyvesboltja, illetve a főhomlokzatról nyíló Szent Izsák patika cégtáblája van. A szállodát pedig már Angleterre-nek hívják 1876 óta, amikor Theresa Schmidt veszi meg. Rövid ideig ugyan az Anglia, majd a Schmidt-Anglia nevet viselte, de ezt hamarosan a sikkesebb francia változatra cserélték. A forradalom után „Internacional”-ra keresztelték, de 1925-ben visszakapta az Angleterre nevet, épp időben ahhoz, hogy Jeszenyin e név alatt haljon meg és tegye halhatatlanná a szállodát.






A 20-as években, a NEP korszakában a szomszédos Astoria szállóval együtt főleg a nyugati vendégek szállodája volt. Ebből a korból származik a neves költő, gyerekkönyvíró és műfordító Szamuil Marsaknak az a verse, amely a rasszista burzsoá pénzeszsákokat gúnyolja ki, s amely a szálloda országos ismertségének másik oka volt.

„Мистер Твистер, Бывший министр, Мистер Твистер, Миллионер, Владелец заводов, Газет, пароходов, Входит в гостиницу «Англетер»”, és így tovább.

„Mister Twister volt miniszter, Mister Twister, milliomos, akinek dosztig van hajója, újságja, gyára bevonul az Angleterre szállodába.”

A teljes poéma itt nézhető meg animációs filmként. Ebben a második világháború utáni filmben azonban a szálloda már nem azonosítható be, ami érthető is, hiszen a hidegháború kezdetétől, 1948-tól a Lenyingradszkaja nevet viselte, s csak a 90-es évek elején kapta vissza régi nevét.


Az átnevezés azonban nem egy új élet kezdete, hanem a régi vége volt. A szálló a szocializmus évtizedei alatt olyan mértékben lepusztult – már csak olcsó munkásszállóként funkcionált –, hogy az új befektetők menthetetlennek ítélték. Noha lebontása ellen tömegtüntetés és élőlánc volt, mindez nem segített. 1991-ben a szállodát alapjaitól újjáépítették, a régit utánzó homlokzattal, immár az Astoria szálló részeként.



Nincs már meg az 5. számú szoba, sem az a másik, ahol Jeszenyin először találkozott végzete asszonyával, az 1921-ben itt megszállt Isadora Duncannel.


A szobában Jeszenyin rövid búcsúverset is hagyott hátra, egyik legmegrendítőbb és legismertebb versét. Alább Rab Zsuzsa magyar fordításában mellékelem. A Kaláka is ezzel a szöveggel zenésítette meg, az orthodox egyházi gyászdalokra emlékeztető kísérettel:


Jeszenyin: Ég veled, barátom– Kaláka. A Fekete ember: Dalok Szergej Jeszenyin verseire (1984) c. lemezről

До свиданья, друг мой, до свиданья. Милый мой, ты у меня в груди. Предназначенное расставанье Обещает встречу впереди. До свиданья, друг мой, без руки, без слова, Не грусти и не печаль бровей, — В этой жизни умирать не ново, Но и жить, конечно, не новей.

Ég veled, barátom, Isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgaszd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem.

A versnek – mint minden nagy orosz versnek – természetesen oroszul is van megzenésített változata. Ennek szövege azonban nem teljesen azonos Jeszenyin versével. A dallam ugyanis a második világháború előtti orosz sanzon nagy mágusától, Alekszander Vertyinszkijtől származik, aki a sanzon műfajához illőbbnek találta, ha az eredeti versnek egy Jeszenyin emlékére utaló parafrázisát zenésíti meg:


Alekszander Vertyinszkij: Последнее письмо– Az utolsó levél. Énekli Zsanna Bicsevszkaja (1. változat) ill. maga Vertyinszkij (2. változat)

До свиданья, друг мой, до свиданья. Мне так трудно жить среди людей. Каждый шаг мой стерегут страданья. В этой жизни счастья нет нигде. До свиданья, догорели свечи… Как мне страшно уходить во тьму! Ждать всю жизнь и не дождаться встречи, И остаться ночью одному. До свиданья, без руки, без слова… Так и проще будет и нежней… В этой жизни умирать не ново, Но и жить, конечно, не новей.

Ég veled, barátom, Isten áldjon, nehéz nekem az emberek közt élnem Ebben az életben nincs boldogság sehol, minden lépés megnyújtja szenvedésem. Isten áldjon, a gyertyák csonkig égtek, milyen szörnyű a sötétségbe lépnem! Egy életen át várni egy találkozóra s végül egyedül maradni az éjben. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Gyöngédebb így és könnyebb is nekem. Nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem.

„В этой жизни счастья нет нигде” – „Ebben az életben nincs boldogság sehol”, mondatja Jeszenyinnel Vertyinszkij parafrázisa. De a valóság rácáfol erre. Hiszen hol is van a Boldogság? Szentpéterváron, a Malaja Morszkaja és a Szent Izsák tér sarkán.

Ludovic Duchadeau Texier nevét nem jegyzi a marokkói fotográfia. Az interneten egyetlen fotót sem találni tőle. Mégis az ő képei azok, amelyek a leginkább megérintenek a közelmúltban átlapozott számos marokkói fotóalbum közül.


Képeit nem albumban, hanem nyilvános kiállításon teszi közzé, a marrakesi óváros szívében, nagyon stílusosan egy lebontott ház helyét körbevevő palánkon, amelynek eredeti dekorációja azt hirdeti, hogy mögötte gördeszkapálya épül. Erre kasírozta rá azt a húsz képet, amely az 1999 és 2019 közötti húsz év munkásságát képviseli, minden évből egyet.


A képek szemmel láthatólag egyetlen családnál készültek. Szép látni, ahogy a gyerekek felnőnek rajtuk, vagy ahogy a fiatal családfőből megviselt, de szeretetteli idős ember lesz.



A marokkóiak közismerten nem szeretik, ha fényképezik őket. Már a falusi gyerekek is kiabálva tiltakoznak, ha kamerát látnak. Hogy erről az öt-hat emberről ilyen igazán szép képek készüljenek, ahhoz tényleg kellett, hogy a fotós bensőséges viszonyban legyen velük, s nyilván abban is volt, ha húsz éven át követhette életük változásait és állandóságát.

„A kastély több mint 2400 méter magasan áll a marokkói Magas-Atlasz hegységben. Elődjeinek szétszórt romjaival együtt egy kopár fennsík egyik sarkát tölti be, amelyet a Massif Central gigantikus csúcsai vesznek körbe, egyikük sem alacsonyabb 3000 méternél, s némelyikük, mint a nagy Jebel Ghat, a 4000-t is eléri.


Tavasszal, amikor a hó olvadásnak indul, s a kastély alatt futó Oued Mellah folyó jeges szürke és fehér színekkel habzó özönvízzé változik, a hegyek fantasztikus színei is feltárulnak, mindegyiknek más, mint a szomszédjáé. Árnyalataik többnyire a kagylókéi, amelyek millióiból állnak, a vörös, élénk rózsaszín, ibolya és sárga változatai, de akadnak köztük hideg ásványi zöld vagy tompa kék csúcsok is. Valamivel közelebb, ahol az Oued Mellah elkanyarodik, hogy végigfolyjék a sós völgyön, kísérteties százméteres, tűhegyes tornyok magasodnak egy csomóban egy szakadék előtt. Fölöttük és közöttük keselyűk keringenek és lebegnek a légáramlatokban.



Az alacsonyabb lejtőkön elhintett örökzöld bokroktól eltekintve a hegyek minden növényzetnek híján vannak. Csupán a kastély falai közelében nőnek igazi fák. A friss zöld levelek üdeségét és a mandulavirágok ragyogását csak intenzívebbé teszi a háttér kietlensége.



A kastély még ebben a környezetben sem tűnik jelentéktelennek. Nem szép, sem nem kecses, de puszta mérete, mintha a hegyek léptékével akarna versenyre kelni, annyira magára vonja a figyelmet, hogy hivalkodása valahogy mégsem válik nevetségessé. Telouet kastélya avagy kasbahja a tragédiák tornya, ahol nincs helye a nevetésnek. Az előudvar kétszárnyú kapui hat méter magasak. Óriási termetű néger rabszolga nyitja meg a zárat fél méter hosszú kulccsal, s vállát a vasalt fának feszíti. A kapu csak vonakodva enged, centiméterről centiméterre, élesen nyikorogva rozsdás zsanérjain. A fal tetején rakott fészkéből felriasztott vörös vércse rebben fel éles staccato vijjogással. Az udvart egyenletlen kövezet borítja, enyhén a kastély körítőfala felé lejtve, amelyen sötét kapualjak nyílnak az istállók irányába. Fölöttük pártázatos őrtornyok néznek a Jebel Ghat felé. A kövezetet szétszórt birkaürülék borítja, közte egy marokkói kos csavart vörös szarvával. Jobbra emelkedik a kasbah, a tornyok és a tetők hatalmas tömege, rosszul tervezve, rosszul elrendezve, de fenségesen a maga kiterjedésével és a szimmetria teljes hiányával. Csak három színt látunk, a meszelt fehéret, a kő és az agyag vörösét, s a ragyogó zöld mázas tetőcserepeket. Fölöttük a mindenütt jelenlévő ragadozómadarak, keselyűk, hollók és kányák rajzolnak kimért, bonyolult mintákat az éles kék égboltra. Nem hallani más hangot, csak kiáltozásukat, s a minden tornyon ott fészkelő gólyák kelepelését.


A rabszolga kinyit egy gazdagon faragott ajtót az előudvar jobb oldali fehér falán. Az általa hordozott kulcsok száma és súlya olyan nagy, hogy vállán átvetett vaskos selyem kötélen hordja őket, amelyet dzsellabája, bokáig érő, kapucnis fehér gyapjúruhája, s a fölötte viselt szelham, ugyancsak kapucnis fekete gyapjúköpeny takar el.


Hatvanhét kulcsot visel. Három éve már, hogy Telouet egyedüli gondnoka, de még mindig nem ismeri ki magát teljesen a kasbah labirintusában, amelyet szántszándékkal építettek ilyenre. Tudja az utat a konyhához (kétszázharmincnyolc lépést és huszonkét kinyitott ajtót számoltam odáig), de onnan csak úgy talál el a háremhez, ha visszatér a központi fogadóterembe, s közben ki-kinéz az ablakon, hogy el ne tévedjen. Ezekbe a fogadótermekbe akar mindig visszatérni, amelyek a szélsőséges fizikai ambíció külső és látható jelei. Egyetlen szintet foglalnak el, de háromszáz ember dolgozott rajtuk három éven át, stukkátorok, kő- és fafaragók, és egy festő, akinek napi előrehaladása inkább centiméterekben, mintsem méterekben volt mérhető. Ennek az embernek marokkói mércével mérve óriási bért fizettek, körülbelül heti 22 fontot. A kastély tulajdonosa azt akarta, hogy ez legyen a világ legszebb palotája, egy Château de Coucy, egy Xanadu. Úgy is emlegették, mint az Ezeregyéjszaka Palotáját.


A dekorációt a Saadi-sírok cseppkőboltozatos tematikája inspirálta – a Saadik egy régi szultán-dinasztia voltak, akik 1554-től 1659-ig uralkodtak Marokkó fölött –, de magába olvasztott minden más fényűző stílust, bármennyire közönségeset is, s minden hagyományos motívumot. Egy viszonylag kicsi szalon falát, ahol a házigazda a közeli ismerőseit fogadta, egy méter széles, körbefutó textilek borították, selyem és brokát Lyonból, s szőnyegek Rabatból, Perzsiából, Turkesztánból és a Magas-Atlaszból, váltakozó durva népi szövés és magas kézműves munka.

A hárem padlóját és falát festett csempékkel rakták ki, amelyek nagy része olasz eredetűnek tűnt, noha némelyik régi andalúziai mór szépséget sugárzott. A fogadótermek faragott és festett tiszafa burkolata éppúgy mór mintájú volt, mint a hálószobák Saadi-stílusú stukkódísze. A számos év kifinomult munkáján azonban mély repedések húzódtak, mert Telouet most üresen áll: csupán a néger rabszolgák kóborolnak benne magukra hagyva, egy letűnt dinasztia örökségének őrei.”


Telouet vára a Magas-Atlasz gerincén egy egyedülálló és tragikus történet dokumentuma, amely intenzitásában és politikai súlyában Shakespeare királydrámáihoz fogható. Az 1893-tól 1956-ig, hatvan éven át tartó történet itt kezdődik, de aztán kiterjed az egész Atlasz vidékére, Marrakesre, egész Marokkóra, sőt bizonyos vonatkozásokban az egész világra, hogy végül 1956-ban itt fejeződjék be. A történetet minden marokkói ismeri, de nem szívesen mesélik, és noha fél évszázadon át meghatározta az ország történelmét, az iskolában sem tanítják – Gavin Maxwell fenti könyvét, amelyik először mesélte el, Marokkóban megjelenésekor betiltották. Ugyanakkor számos kiemelkedően szép és fontos palota Marrakesben és az Atlasz völgyeiben, amelyeket az idegenvezetők egyszerűen csak mint pompás műemlékeket mutogatnak, ennek a történetnek állítanak emléket, és ennek kontextusában válnak érthetővé. Az alábbiakban ezt a történetet mesélem el, öt olyan palotát bemutatva, amelyek ennek során keletkeztek, s máig ezt dokumentálják.

Telouet kasbahja – ahogy az Atlasz berber agyagerődjeit nevezik – az Atlasz három nagy hágója közül a középső, a Tizi n’Tichka alatt, a glaoua vagy glawa berber törzs szállásterületének központjában áll. Korábbi erődítmények alapjain – amelyek romjai ma is láthatóak a vár körül – az 1860-as években építette a törzs főnöke, Mohammad El Glaoui. A vár stratégiai helyzetben van a Marrakesből az Atlaszon, majd a Szaharán át délre, Timbuktuba és a guineai aranylelőhelyekhez vezető ezeréves karavánúton. Hogy megértsük ennek jelentőségét, egy pillanatra el kell kanyarodnunk a történettől, és össze kell foglalnunk, milyen szerepet játszott ez a karavánút Marokkó, sőt egész Észak-Afrika és a Mediterráneum történetében.


A teve, amelyet először a perzsák hoztak be Egyiptomba, a 3. század környékén jutott el a berberekhez. Ettől fogva vált lehetővé, hogy az észak-afrikai kereskedők keresztülvághassanak az addig áthatolhatatlan Szaharán, és eljussanak a nyugat-afrikai gazdag aranylelőhelyekhez. A 7. század környékén itt jött létre Ghana avagy Wagadou birodalma, amely szoros kapcsolatokat épített ki az Atlasz vidékével. Az Atlaszban sót bányásztak, amelyre Ghanában nagy szükség volt, hogy az emberek és állatok meg tudják tartani a vizet a forró éghajlaton. Ghanában viszont nem volt értéke az ott bőségesen bányászott aranynak, mivel pénzként kaurikagylót használtak. Az Atlasztól délre fekvő oázisok – elsősorban a legendás Sijilmasa, a mai Todra környéke – berber kereskedői ezért egyenlő súlyban cserélték a sót aranyra Ghanában, s visszafelé még fekete rabszolgákat is hoztak magukkal, akikre az egész Mediterráneumban hatalmas kereslet volt. Ghanát a 13. században foglalta el a szomszédságában létrejött Mali birodalom, amellyel a „sóért aranyat és rabszolgát” kereskedelem egészen a 20. század elejéig tovább folyt.





A fenti kereskedelmi térképek és információk alapján már jobban tudjuk értelmezni az alábbi térképet is, amely az Almoravida dinasztia kiterjedését mutatja. Az Almoravidák a 11. században létrejött berber birodalom voltak, amely fénykorában Ghana északi határától a hispán félsziget közepéig terjedt. Ők alapították 1062-ben Marrakes városát is a birodalom fővárosaként. Hogy egy ekkora – északtól délig 3000 kilométer hosszú – birodalmat meg tudjanak hódítani és megtartani, ahhoz arra a három dologra volt szükség, mint minden háborúhoz: pénzre, pénzre és pénzre. Ez a mennyiségű pénz pedig az Atlasz és Ghana közötti kereskedelemből származott.


Telouetről mindent elmond az, hogy ennek a kereskedelmi útvonalnak a legészakibb pontján feküdt, azon a hágón, ahol a délről hozott áruk áthaladnak legfontosabb északi piacukra, Marrakes városába. Ez az út az Ounila folyó völgyében vezetett, s a völgy fejében, a hágó alatt áll Telouet vára, amely ezt az egész kereskedelmet ellenőrizte és megvámolta.



Az Ounila völgyére ez az ezeréves múlt nagyon rányomta a bélyegét. Telouettől lefelé egészen Ouarzazate-ig, ahol a folyó a Draa folyóba torkollik, egy-két kilométerenként sok évszázados erődített kasbahok, erődök és ksarok, erődített városkák állnak (a név a latin caesarból és az abból eredő arab kasarból, erődből származik, úgy is mint Alcazár). Ezek a várak és városkák a nagy távolsági kereskedelem hasznát csapolták meg mint kereskedők, sóbányászok vagy egyszerű útonállók. Az építészetileg páratlanul értékes völgyet – eltekintve legdélibb ksarjától, a világörökség Ait Ben Haddoutól – a turizmus mindmáig elkerüli, mert a franciák az 1930-as években nem itt a völgyben, hanem attól nyugatra építették meg az Atlaszon átvezető nagy műutat. A völgy máig megmaradt egyfajta érintetlen, archaikus szabadtéri múzeumnak. Gyönyörű egész napos kirándulás bérelt autóval meg-megállva végigmenni rajta.



De térjünk vissza most történetünkhöz. 1893-ban a marokkói szultán, I. Hasszán elhatározta, hogy büntető hadjáratot, harkát indít az Atlasztól délre fekvő Tafilalet oázis berberei ellen, mert fellázadtak ellene és nem fizetnek adót. Az ilyen büntető hadjáratok szinte ritmikusan végigkísérik Marokkó történetét. Az ország geopolitikai struktúráját alapvetően meghatározza az Atlasz hegység, amely élesen egy északi és egy déli részre osztja Marokkót. Az északi rész nagy városaival és többségi arab lakosságával volt mindig a bled el mahkzen, a kormányzat uralma alatt álló terület, az Atlasztól délre, a kormányzattól távol fekvő rész pedig, megzabolázhatatlan berber törzseivel, a bled esz-sziba,„a törvénytelenség földje.” Marokkó dinasztiáinak története leírható azzal a képlettel, hogy a Dél időnként fellázad az északi szultán ellen, s legyőzi őt egy karizmatikus vezetővel az élén, aki új dinasztiát alapít, amelyet néhány generációval később a Dél újabb lázadása söpör el.

Egy ilyen lázadás megfékezésére indult el I. Hasszán, akinek dinasztiája, a ma is uralkodó Alaviták ugyanígy kerültek hatalomra 1666-ban. Az akkori fővárosból, Fezből indulva a legrövidebb út az Atlaszon át a Ziz folyó völgyében vezetett. Ez azonban egyszersmind az egyik legnehezebb útvonal is, több hegyláncon és hágón át, nehezen járható, behavazott utakon. Az átkelés logisztikája meghaladta a hadsereg képességeit. A katonák és a málha egy jó része ott veszett az úton, s a túlélők nagy része – így a szultán is – már betegen értek le Tafilaletbe. Ott tessék-lássék véget vetettek a lázadásnak, majd – mivel már késő ősz volt – erőltetett menetben nekiindultak, hogy még a tél beállta előtt visszaérjenek az Atlaszon át Fezbe. A visszatérésre már járt utat, a jóval nyugatabbra fekvő Ounila völgyét választották.


Olyan menetelés volt ez, mint Napóleon visszatérése Moszkvából. November volt már, mire az Ounila völgyébe értek, s abban az évben rendkívül kemény volt a tél. Az utat hó borította, a teherhordó állatok szakadékba zuhantak, az emberek megfagytak, a túlélők élelem híján saját bajtársaik holttestét ették.

„Az arzenált azonban”, írja Gavin Maxwell, „amelynek jelentős részét egy súlyos Krupp ágyú és annak muníciója tette ki, soha nem hagyták el. Ennek az ágyúnak a fennmaradása megváltoztatta Marokkó egész történelmét. Az ágyú végig működőképes maradt, s ez a jelentős tény önmagában is megkülönbözteti számos társától, amelyek szerepe pusztán rituális volt. A szultánok mindig is vásároltak ágyúkat, gyakran egy instruktorral együtt, ám miután ez utóbbi hazatért, tanítványait pedig megölték, az ágyúk több áldozatot szedtek kezelőik mint az ellenség sorából. A nép számára azonban az ágyú a szultán hatalmának jelképévé vált, sőt a szultán mint imám avagy spirituális vezető jelképévé, minthogy az egyik ócska, de még tüzelőképes ágyú, az El Nouba jelezte a hajnali és az esti imaórákat. Az ágyúkat a rítusok és babonák egész füzére övezte. Őfelsége ambuláns képviselőivé váltak, amelyre átruházódott a szultán baraka-, azaz áldásosztó ereje és gyógyító képessége: kérelmeket és adományokat fogadtak, és menedékjogot nyújtottak. Ha bármely gonosztevőnek sikerült felülnie az ágyú talpára, automatikusan jogot szerzett rá, hogy személyesen jelenjen meg a szultán előtt ügyét tisztázni, s ezt egyetlen szultán sem tagadta meg. Az „Esküszöm a Szultán ágyújára!” gyakori és nagy erejű esküvé vált, s az ágyúk előtt imádkoztak is, közvetlenül az ágyúcsőbe suttogva az imát. Adományokat is kaptak az ellenfél levágott fejei formájában, úgyhogy egy-egy győzelem után az ágyúkat teljesen eltemették a rájuk szórt véres emberi fejek. Ami még különösebb: a lázadó vidéken egy-egy fegyverszünet vagy tárgyalás alkalmával a berber nők körülvették az ágyút, csókolgatták, s a szultán vereségéért imádkoztak hozzá. A paradoxon nem volt nyilvánvaló számukra, hiszen tisztelték a szultánt mint kalifát, azaz Isten képviselőjét, de gyűlölték mint népe elnyomó zsarnokát.”

Így értek el a Tizi n’Tichka hágó alá, hóviharban, fogyatkozó sereggel, élelem nélkül. Itt sietett segítségükre a glawa törzs főnöke, Madani El Glaoui, aki saját berber alattvalóival elég birkát és tűzifát hordatott össze ahhoz, hogy a szultánt és seregét hetekig vendégül lássa Telouetben, megmentve életüket.



Amikor a szultán végül útnak indult, hogy a hágón átkelve visszatérjen Fezbe, két adománnyal viszonozta az életmentő szolgálatot. Egyfelől kinevezte Madanit az Atlasztól délre fekvő vidék kalifájának, azaz szultáni helytartójának. Ez persze ingyenes cím lett volna, hiszen még maga a szultán sem bírta megregulázni a bled esz-szibát. De ezt segítette elő a másik adomány, a Krupp ágyú, amelyet a szultán Telouetben hagyott. Ennek az ágyúnak a segítségével fogja Madani és öccse, T’hami El Glaoui a következő két évtizedben ténylegesen a hatalma alá hajtani egész Dél-Marokkót.


A szultán azonban beteg emberként tért haza a hadjáratból, s a következő év májusában meg is hal. Minthogy útközben éri a halál, ágyánál csupán egyetlen ember áll, udvarmestere, a felszabadított néger rabszolga apától és zsidó anyától származó Ahmed ben Moussa avagy Ba Ahmed, aki kihasználja az alkalmat a hatalom megszerzésére. Rábeszéli a szultánt, hogy legidősebb fia, a trónörökös helyett a kiskorú Abd el Azizt nevezze ki utódjának, majd a fiatal szultán anyjával szövetkezve kiiktatják a hagyományos fezi arisztokráciát a hatalomból. Helyettük az El Glaoui-testvérekre támaszkodnak, akik fokozatosan hódítják meg Dél-Marokkót, s akik bármikor képesek és készek is nagy berber hadsereget felvonultatni szövetségeseik védelmében.

Ba Ahmed 1894-től 1900-ban bekövetkezett haláláig gyakorlatilag Marokkó egyeduralkodójává válik. Ennek legnyilvánvalóbb jele az az uralkodóhoz méltóan pompás palota, amelyet államköltségen építtet magának Marrakesben, s amelyet ma is a város egyik nevezetességeként mutogatnak Bahia-palota néven (a nevet kedvenc ágyasáról kapta).


Eddig két palotát láttunk a tervezett ötből: az 1894-1900 között épült Bahiát és a teloueti kasbahot, amelynek fogadótermeit T’hami El Glaoui csak az 1930-as évek végétől díszítteti fejedelmi pompával. Mindkettő dekorációja ugyanabból az ősi és nagyon tisztelt forrásból származik: az úgynevezett Saʿadi sírokból, amely ma Marrakesh egyik, ha nem a legfőbb látványossága.

A Saʿadi dinasztia (1549-1629), mint minden elődje és utódja, az Atlasztól délre, berber törzsként kezdte. A Draa folyó völgyében voltak nagybirtokosok, innen emelte őket az élére a marokkói össznépi felháborodás az uralkodó Wattasid szultánokkal szemben, akik tétlenül tűrték a portugál gyaurok térhódítását Marokkó tengerparti városaiban. A Saʿadiknak kétfrontos harcot kellett vívniuk. Egyfelől eredményesen szorították vissza a portugálokat tengerparti erődítményeikbe, másfelől útját kellett állniuk az oszmán birodalom terjeszkedésének is, amely be akarta kebelezni Marokkót. Az oszmánokkal szemben nem volt elég a fegyveres védekezés: minthogy a török szultán mégis a Kalifa volt, a Saʿadiknak megfelelő tekintélyt kellett felvonultatniuk vele szemben. Ennek egyik eleme volt a főváros, Marrakes kiépítése „második Konstantinápollyá” fényűző „iszlám reneszánsz” stílusban. A program legfontosabb része a Saʿadik királyi palotája, a Badi-palota volt, amelyet azonban az utánuk következő Alavita-dinasztia megfosztott minden belső díszítésétől, hogy azokat saját új meknesi palotájukba vigyék át. A Saʿadik építészeti programjából mára csak az általuk építtetett Mouassine-negyed pompás nemesi palotái maradtak fenn, illetve fő művük, a dinasztia temetkezőhelye, a Saʿadi-sírok a Kasbah-mecset udvarában.

A Saʿadiknak nagy szerencséjük volt, hogy trónra kerülésük előtt nem sokkal – 1492-ben – omlott össze az andalúziai arab-berber uralom utolsó bástyája, a granadai emírség, s az itteni muszlim építőmesterek, akik az Alhambrán dolgoztak, vagy legalábbis közelről tanulmányozhatták azt, Marokkóba menekültek. A Saʿadik építészeti programja, elsősorban a fennmaradt királysírok, ilyenformán az andalúziai muszlim építészet hagyományát vitték tovább és örökítették át a 19. század végi és 20. század eleji reprezentatív palotákra is.


Történetünk tragikumához hozzátartozik az is, mi történt a Bahia-palotával Ba Ahmed halála után, ami egyszersmind előrevetíti annak tragikumát, ahogyan az El Glaouik története véget ér. A jelenetet Walter Burton Harris írja le Morocco That Was (1921) c. könyvében, aki 19 éves korától, 1885-től élt Marokkóban a The Times tudósítójaként:

„Marokkóban egy nagy ember halála rettenetes dolog. Amíg a nagyvezír napokon át haldokolt, palotája körül őrök álltak, csöndben várva a véget. S egyik reggel a házból felcsapó női jajveszékelés tudtul adta, hogy a halál eljött. A nagy épület minden kapuját bezárták, senki nem léphetett se be, se ki, s odabenn a pusztulás tombolt. Szolgái mindent elzabráltak, amire csak rá tudták tenni a kezüket. Asszonyai egymással harcoltak az ékszerekért. Széfeket törtek fel, dokumentumokat és végrendeleteket kerestek, ékköveket feszítettek ki foglalataikból, hogy könnyebben elrejthessék őket, s még gyilkosságokra is sor került.

Míg a szigorúan őrzött falakon belül ez történt, Bou Ahmed testét kivitték és eltemették. A szultán könnyek között követte annak az embernek a gyászmenetét, aki őt a trónra segítette, s megtartotta ott fiatalsága nehéz évein át. Minden bizonnyal magányosnak érezte magát, ahogy ott ált nagyvezíre sírja mellett, aki, bármilyen sok bűne volt is, bármennyi pénzt csikart is ki erőszakkal és csalással, kétségtelenül végig hűséges volt hozzá. Amikor Moulay Abd El Aziz még mindig sírva visszatért palotájába, első dolga volt, hogy aláírja a rendeletet Bou Ahmed minden vagyonának elkobzásáról. Ez most szervezett fosztogatás volt, mert hivatalnokok és rabszolgák seregét rendelték ki a parancs végrehajtására. Napokon át megrakott teherhordó állatok hordták Bou Ahmed ingóságait a szultán palotájába, szinte eltűnve a bútorok, szőnyegek, ágyneműk, pénzes ládák nagy tömege alatt. Asszonyaitól és szolgáitól kicsikarták mindazt, amit elloptak, s a ház üressé, egykori lakói nincstelenné váltak. Néhány nappal később csak a nagy épület maradt ott, minden egyéb eltűnt a semmiben.”


Az El Glaouik azonban Ba Ahmed halála után is tovább erősödtek. Ahogy addig a nagyvezír, mostantól a szultán számított rájuk erős szövetségesként a lázadó déli törzsek ellen. Ebből fakadt végül az a konfliktusuk is, amely a Glaoui család két királycsináló forradalma közül az elsőhöz vezetett. 1902-ben a berberek között egy trónkövetelő lépett fel, Bou Hamara, eredeti nevén Omar Ez Zarhouni bűvész és csodatevő, aki azt állította, hogy ő a szultánnak a hatalomból kisemmizett bátyja, Moulay Mohammad, I. Hasszán jogos utódja. Rengeteg követője támadt a tehetségtelen kormányzással elégedetlen törzsek között, s a szultán hadjáratot indított ellene. A hadjárathoz természetesen csatlakozott Madani és T’hami El Glaoui is, de a szultán vezérei által rosszul vezetett csatát elvesztették, maga a szultán is alig tudott megmenekülni, s vezérei sugallatára az El Glaouikat tette meg bűnbaknak. Madani tisztázni akarta magát a szultán udvarában, de olyan megaláztatásban volt része, hogy eldöntötte: Abd el-Aziznak mennie kell. Felkereste a szultán bátyját, Hafidot, a marrakesi kormányzót, és meggyőzte, hogy vállalja el az uralkodást.

Segítségükre volt az a körülmény, hogy ekkoriban, 1906-1907-ben zajlott a franciák lassú beszivárgása Marokkóba. Az Algériából érkező francia hadsereg egyre több kulcspozíciót foglal el; a marokkói nép válaszul lincselésbe kezd, és több francia kiskereskedőt és munkást ölnek meg. A hadsereg fegyverrel torolja meg a gyilkosságokat. Ebben a helyzetben Madani és Hafid azzal vádolják a szultánt, hogy semmit nem tesz a gyaurok térhódítása ellen, és fegyveres felkelést robbantanak ki ellene. A felkelés győz, és 1908-ban a száműzetésbe vonult szultán helyét bátyja, Hafid foglalja el.

Nem sokkal később azonban az El Glaouik is változtatnak álláspontjukon. Hafid szultán szabadulni szeretne az őt trónra juttató törzsfőnökök szorításából, és őket mellőzve szövetséget ajánl a franciáknak. Ezek be is vonulnak, és 1912. március 30-án aláíratják a szultánnal azt a fezi szerződést, amelynek révén Marokkó francia protektorátussá válik. Amikor ez kitudódik, az országban mindenütt felkelés robban ki, ami az európaiak lemészárlásával társul. Ahmed El Hiba nomád tuareg törzsfőnök és trónkövetelő ostrom alá veszi Marrakest, s a marrakesi pasától azt követeli, hogy szolgáltassa ki neki a városban élő franciákat. A tanácstalan pasán végül az épp Marrakesben lévő T’hami El Glaoui segít, aki felajánlja neki, hogy átveszi tőle a begyűjtött franciákat, miközben Madani már a francia hadsereggel tárgyal a marrakesi bevonulásról. A hadsereg végül megérkezik, rövid úton végeznek El Hiba csapataival, bevonulnak a városba, és T’haminál találják a megmenekült túszokat, mire Lyautey tábornok kinevezi T’hamit Marrakes pasájának. Ezzel kezdődik az El Glaouik igazi fénykora.


1912-től 1956-ig az El Glaouik (1918-ig Madani El Glaoui, halála után pedig öccse, T’hami El Glaoui) lesznek Marokkó tényleges urai. A hatalmi viszonyokat józanul átlátva teljesen a francia megszállók mellé állnak, annyira, hogy Lyautey marokkói politikája az lesz: a francia hadseregnek az Atlasztól északra fekvő vidéket kell ellenőriznie, s a déli rész pacifikálását az El Glaouikra kell hagynia, akiknek hűségében megbízhat, nekik maximum anyagi és fegyverzeti támogatást kell nyújtania. Ezt az El Glaouik hűségesen el is végzik.

(Egy megjegyzés: Ennek a francia katonapolitikai elvnek az ismeretében az ember mosolyogva olvassa Rejtő Jenő idegenlégiós regényeit, amelyek kitűnő írások, de a mesternek fogalma sem volt a korabeli francia katonai mozgásokról, és sokszor szerepeltet idegenlégiósokat olyan dél-marokkói oázisokban és „helyőrségekben”, ahol franciát soha nem láttak.)

Ennek az időszaknak két újabb palota állít emléket, mindkettő Marokkó leglátogatottabb nevezetességei közé tartozik. Az egyik a marrakesi pasa palotája, a Dar El Bacha, amelyet T’hami El Glaoui építtetett át az 1910-es években fényűző módon, a Bahia-palota és a Saʿadi-sírok stílusában. A palotát az El Glaouik bukása után, 1956-ban a király örökölte: ez ma az uralkodó marokkói palotája. A nagy palotából azonban leválasztották T’hami El Glaoui személyes lakosztályát, amelyet Dar El Bacha (A Pasa udvara) avagy Musée des Confluences néven önálló iszlám művészeti múzeumként nyitottak meg.


A másik palota, Taourirt kasbah az Atlasz déli lábánál áll, Ouarzazate-ban, ahonnét az El Glaouik dél-marokkói birodalmukat irányították. Nem véletlen, hogy a gyors mozgósítás végett ennek az udvarán őrizték – és őrzik máig – a Krupp ágyút. A palota voltaképpen vidéki helyőrségi központ, ennek megfelelően dísztermeinek dekorációja is rusztikusabb, népiesebb, mint a marrakesi palotáké, de alapjában ugyanazokat a motívumokat és struktúrákat követi.



Az El Glaouik, akik szorosan a franciákhoz kötötték a szekerüket, megdöbbenéssel figyelték az 1930-as évektől kibontakozó marokkói függetlenségi mozgalmat, s még inkább azt, hogy az 1927-ben hatalomra került ifjú szultán, V. Mohamed is egyre inkább a függetlenség pártja, az Istiqlal mellé áll. A második világháborúban még kiállt a franciák támogatása mellett, de az 1947-es tangeri beszédben már nyíltan állást foglalt az Istiqlal követelései mellett. T’hami el Glaoui pasa, aki nemcsak francia támogatóinak elvesztésétől félt, hanem attól is, hogy a függetlenség modernizálást és a régi hagyományos rend végét jelenti, a berber törzsfők és a szultánnal szemben álló szúfi rendek támogatásával, s a francia katonai vezetés jóváhagyásával 1953 augusztusában a berber törzseket fellázítva és Fezbe vezetbe megbuktatta a szultánt, akit a franciák Korzika szigetére szállítottak.

A szultán bukását azonban országszerte felkelések és franciaellenes lincselések követték. Ennek nyomására a franciák végül 1955 őszén visszahozták V. Mohamedet Marokkóba, s 1956. március 2-án elismerték az ország függetlenségét. T’hami El Glaoui a szultán színe elé járult, a földre vetette magát, és bocsánatáért esedezett. A szultán megbocsátott. A pasa visszavonult a teloueti kasbahba, ahol egy hónap múlva meghalt.

A Glaoui-leszármazottak többsége ma Franciaországban él: művészek, tudósok, vállalkozók. Az állam pedig szándékosan hagyja elenyészni a Glaoui-korszak emlékét. Az iskolákban nem tanítják, az (egyébként kitűnő) marokkói történelmi folyóiratok nem írnak róla. Noha a kasbahokat és ksarokat az egész Dél-Marokkóban igyekeznek felújítani, vagy legalábbis karbantartani, a Glaoui-kasbahokra valahogy nem jut pénz, többségük elhagyottan, romosan áll. Mint az alábbi Glaoui-kasbah Tinghir oázisban, Dél-Marokkó keleti peremén, nem messze az algériai határtól, ahonnét az El Glaouik valaha birodalmuk keleti részét ellenőrizték, s amelyről még lesz szó egy későbbi bejegyzésben.



Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on.

Az első karavánszerájokat a perzsa birodalom építette Anatóliában. Hérodotosz (5.52) jól informált perzsa alattvalóként részletesen leírja a ión tengerparttól a fővárosba, Szúszába vezető utat, amelynek „teljes hosszában királyi állomások követik egymást, kitűnő pihenőhelyekkel”: száztizenegyet számol össze csak ezen az egy úton. A „pihenőhelyre” Hérodotosz a κατάλῠσις szót használja, amely a καταλύω,ʻfelold, felbont, szétszór’ igéből ered: az a hely, ahol a vendég ellazulhat és szétterítheti a poggyászát. A modern Hérodotosz-fordítások ezt egy ezer évvel későbbi kifejezéssel, a török kervansaray-ból eredő ʿkaravánszeráj’-jal adják vissza, ami „a karavánok palotáját” jelenti.


Az első karavánszerájok, amelyeket a perzsa birodalom örökségét átvevő szeldzsuk törökök építettek Anatóliában, valóban paloták, sőt erődök, amelyek feladata volt, hogy a lakatlan vidékeken át vezető utak mentén egymástól napi járóföldre – 30-40 kilométerre – védelmezzék az utasokat és értékes rakományukat a rablókkal szemben. A városokban azonban ezeknek egy kevésbé erődszerű változata honosodott meg, amelyekre a perzsa خانه khâne,ʻház’ szóból eredő han kifejezést használják. Ezekben nem a fegyveres rablók elleni védekezés volt a fő szempont – noha éjszakára ezeknek kapuját is bezárták –, hanem hogy a kereskedők a bazár mellett akár hosszabb időre is kényelmesen megszállhassanak állataikkal és szolgáikkal együtt, és a nagybani kereskedők számára bemutathassák áruikat. Alapvető struktúrájukat egyik legkorábbi és legjobb állapotban fennmaradt példájuk, a kelet-anatóliai Diyarbakır 16. századi Hasan Paşa Hanıja mutatja. A téglalap alaprajzú épület kétszintes: a földszinten voltak az istállók és a raktárak, az első emeleten a kereskedők szobái. A szobák viszonylag kicsik, de az emeleti folyosón a szobák előtt széles tér volt, ahová a kereskedők kiteregethették árumintáikat a város nagybani kereskedői számára. Olykor egy második emelet is volt, ahol a szolgák szálltak meg. Többnyire minden szint árkádívekkel nyílt a nagy udvarra, ahol kút is volt az állatok itatására és a rituális mosdásra, áruval megrakott kocsik és állatok jártak ki-be, és a leírások szerint különféle bűvészek, karagöz-bábszínházak, képmutogatók és más mutatványosok szórakoztatták a vendégeket és a város lakóit.


Konstantinápolyban a hanok Kelet-Anatóliánál jóval később, csak a 16. században honosodtak meg. A bizánci főváros tengelye a császári palotától a fórumig vezető Mese volt, az uralkodói felvonulások és rituálék színhelye. Amikor II. Mehmed 1453-ban bevonult az elfoglalt városba, és úgy döntött, megteszi fővárosának, elfordult ettől a tengelytől, és attól északra kezdte kiépíteni a szultáni fővárost: először palotáját, az Aksarayt (amelyet majd az 1460-as években cserél fel a mai Topkapı Sarayıra), majd a kereskedelem központjaként a drága textilek adásvételére szolgáló fedett „áruházat”, az Iç Bedestant. Ez utóbbi a nagy bazár központja: ekörül alakultak ki fokozatosan, koncentrikus körökben a további üzletek, amelyeket majd II. Musztafa boltoztat be egységesen 1701-ben, így létrehozva a Kapalıçarşıt, a Fedett Bazárt. Ettől északra, a bazár és a kikötő között pedig hanok sokasága épült az egész birodalomból a fővárosba özönlő kereskedők számára. Evliya Çelebi az 1630-as években még száznyolcvanat írt össze, a 19. század elejére már ötszáznál is több volt, s aztán a karavánok elapadásával számuk is csökkenni kezdett. Legfontosabb időszakuk a 18. század, ekkor építik a szultánok és nagyvezírek a legnagyobb hanokat a kereskedelem előmozdítására és a dinasztia gazdagságának és fényének emelésére.


A hanok többsége egy-egy jótékony célú alapítvány részeként épült, s bevételeikből – a szobák bérleti díjaiból – fedezték az alapítvány jótékony intézményeit, az ingyenkonyhákat (imaret), a teológiai iskolákat (medresze) vagy ispotályokat (darüşşifa). Az alapítványok (waqf) alapítólevelében (waqfiyya) mindig leírják, hogy melyik han bevétele melyik intézmény céljára szolgál, s ilyen módon láthatatlan kapcsolatok és fordulatos történetek fűznek össze egy-egy hant egy mecsettel vagy mecset-komplexummal (külliye) és egy neves alapítóval.


A kis Ali Paşa Hant például Eminönü külső részén, amely hűen követi a kétszintes klasszikus modellt, Çorlulu Ali Paşaépíttette nagyvezírsége idején (1706-1710). Alapítólevele nem maradt fent, de feltételezhető, hogy a nagyvezír egyetlen nagy alapítványához kapcsolódott, a Mesén álló Çorlulu Ali Paşa mecset-komplexumhoz. A han bevétele a komplexum teológiai iskoláját, a Çorlulu Ali Paşa Medresesit szolgálhatta, amelyik mára már funkciót váltott, s Isztambul egyik legjobb vízipipás kávézója lett. Kétlem, hogy az egykori teológiai hallgatók tiltakoztak volna a funkcióváltás ellen.


Nem tiltakozhatott volna Ali pasa sem, mert őt elérte a nagyvezírek szokásos végzete. Az 1709-es poltavai ütközet után, ahol Nagy Péter döntő győzelmet aratott XII. Károly svéd csapatai fölött, a svéd király az oszmán birodalomba menekült, ahol igyekezett rávenni a szultánt, hogy üzenjen hadat az oroszoknak. Ali pasa vonakodott ezt megtenni, s a történelem őt igazolta, minthogy a hamarosan meginduló és több mint másfél évszázadon át tartó orosz-török háborúk végső soron a birodalom összeomlásához vezettek. A szultán azonban XII. Károly vádjainak hitt, miszerint Ali pasát az oroszok lefizették, s Leszbosz szigetére küldte őt, ahol kivégezték.


Azóta a han is funkcióváltáson esett át. A karavánok elmaradásával földszinti helyiségeit kovács- és szerelőműhelyeknek adták ki. Jelenlegi tulajdonosa, Genco Erkal vezető török színész pedig 1969 óta itt rendezi meg nyaranként a Dostlar Tiyatrosu, a Barátok Színháza előadásait.


A fenti térkép-részlet a han 1943-as állapotát mutatja. Szinte az egész történeti Isztambulról maradt fenn ilyen térkép, mégpedig két sorozatban is. A századfordulón az európai biztosítótársaságok érdeklődni kezdtek isztambuli befektetések iránt, és elkészíttették a város teljes állapottérképét, hogy lássák, melyik ingatlan mennyire tűzveszélyes, melyiket mennyiért biztosítsák. Az első térképsorozatot az angol Charles Goad készítette 1:600 léptékben: ez Sztambulra, azaz a történeti félszigetre, Pera-Galatára, az európai városrészre, és a túloldali Kadiköyre terjedt ki. A második sorozatot a francia – egészen pontosan konstantinápolyi születésű katolikus szerb – Jacques Pervititch (1940-től Pervitiç) készítette még részetesebb, 1:250 felbontásban: ez Sztambul nyugati részét (Fatih-Aksaray), az észak-sztambuli Eminönüt, az európai Beyoğlut (Pera-Galatát) és Ortaköyt, majd az ázsiai oldalon Kadiköyt és Üszküdárt foglalja magában. A két sorozat áttekintő térképei megtekinthetőek és összes szelvénye letölthető ittés itt.Én amiről csak lehet – amiről csak készült szelvény; szerencsére a han-régió legnagyobb részéről készült –, ott a Pervititch-szelvényeket mellékelem az egyes hanokhoz.

A régi Isztambult két fő csapás fenyegette: a földrengések és a tűz. Az előzők miatt biztonságosabb volt fából építkezni, legalább az első emelettől fölfelé, de emiatt a város roppant tűzveszélyessé vált. Orhan Pamuk leírja az Isztambulban, milyen nagy látványosság volt még az ő gyerekkorában is egy-egy tengerparti arisztokrata faház égése. A 18. század elején vezette be Davut Ağa a hordozható tűzoltópumpát, amelyet négy janicsár, majd ezek feloszlatása után négy önkéntes tűzoltó vitt a tűz színhelyére. Minden egyes városrész, mahalle fenntartotta a maga önkéntes tűzoltóságát, de ezek nagyon kevéssé voltak hatékonyak. A legszebb dolog, amit köszönhetünk nekik, azok a tűzoltókávéházak voltak, ahol az ügyeletben lévő négy tűzoltó várta a tűz kitörését vagy a következő ügyeletes csoport érkezését. Ma már ezekből a kávéházakból is csak egy maradt fenn eredeti állapotában, a Kadırga mahalle kávézója a Szultanahmet déli részén. Régi márvány kútjának szája a tűzoltótömlő végződésére emlékeztet.


A modern tűzoltóságot végül egy magyar tűzoltóparancsnok vezette be Konstantinápolyban. Nem is akárki: Széchenyi István második fia, Széchenyi Ödön, a nagy világutazó, aki 1862-ben a londoni világkiállításon ismerkedett meg a szervezett tűzoltással. A londoni tűzoltóparancsnok engedélyével beállt tűzoltónak, kitanulta a mesterséget és technikát, majd megalakította Pozsonyban és Pesten a magyar tűzoltószövetséget. 1870-ben közvetlenül a nagy tűzvész után járt Konstantinápolyban, ahol felajánlotta segítségét a szultánnak. Bemutatót is tartott a magyar tűzoltókkal, akiknek professzionalizmusa meggyőzte a szultánt, s kinevezte Széchenyi Ödönt a város tűzoltóparancsnokának. Ezt a feladatát haláláig, 1922-ig látta el.


De vissza a hanokhoz. Hasonlóan fordulatos életút áll a Büyük Çorapçi Han, a harisnyakészítők nagy hanja mögött is. Ezt Piyâle pasa, az oszmán flotta admirálisa alapította 1578-ban. A pasa horvát származású volt, egyes források szerint Dalmáciából, de az İslâm Ansiklopedisi szerint a magyarországi Tolnáról. A mohácsi csatában tizenegynéhány évesen esett török fogságba, Konstantinápolyba hozták, ahol elvégezte az enderuni janicsártiszt-iskolát. Valamikor katonatiszti pályája elején keresztény anyját is maga után hozatta a városba. Turgut Reis admirális mellett tanulta ki a hajóskapitányságot, majd 1553-ban őt követően az egész földközi-tengeri oszmán flotta admirálisa lett. Hatalmas győzelmeket aratott a spanyolokkal szemben. 1560-ban, Dzserba elfoglalása után, amikor ötezer keresztény katonát hozott vissza a konstantinápolyi rabszolgapiacra, megkapta II. Szelim lányát feleségül. 1568-ban nagyvezír lesz, 1570-73-ban elfoglalja Ciprust. A halála évében, 1578-ban alapított waqfjában a Büyük Çorapçi Hant rendelte mecsete, a Beyogluban álló Piyâle Paşa Camii fenntartására, amelyet a legkiválóbb oszmán építőmester, Sinan épített.



A Büyük Çorapçi Han sajnos mára már teljesen kivetkőzött eredeti formájából. Már rég nem harisnyakészítők lakják, hanem kínairuhakereskedők, s az elmúlt évszázadok alatt eredeti szép klasszikus kétszintes, árkádos szerkezetét – amely még itt-ott előbukkan – teljesen elfedték az ad hoc ráépítések és hozzátoldások. Ezek között azonban van egy történelmileg is érdekes darab. Az első emeletről vasajtó vezet fel egy ráépített terembe, amely – zsinagóga volt. Az orosz zsidók zsinagógája, akik a 19. század közepétől kezdtek nagy számban feltűnni Isztambulban, s a jeles isztambuli szefárd bankár és filantróp Abraham Salomon Camondo segítségét kérték saját zsinagóga építéséhez. Valószínűleg az ő támogatásával valósult meg ez a ráépítés, és valószínűleg azért itt, mert a hanban akkoriban sok orosz zsidó kereskedő működhetett. A zsinagóga közönségét nagyban bővítette az 1917-es forradalom és a polgárháború, amelyek után Isztambul szinte orosz várossá vált a rengeteg fehér orosz, kozák, grúz, zsidó és egyéb menekülttől. A zsinagógát az 1970-as évekig használták, amíg az orosz zsidók ki nem vándoroltak Izraelbe vagy be nem olvadtak az isztambuli zsidóságba.



A legtöbb hannak vannak hasonló történetei, amelyeket röviden össze is foglaltam a fenti térképen. Most csak a két legnagyobbról szeretnék részletesen beszélni, amelyek mintegy iker-hanokként nyílnak egymással szemben a Çakmakçılar, azaz Lámpakészítők utcáján, közvetlenül a fedett bazár fölött. A Büyük Yeni Hant, a „nagy új hant” III. Musztafa építtette 1761-64 között, az általa alapított Laleli-mecsetegyüttes fenntartására. A 18. század volt az az időszak, amikor a szultáni udvar a fél évszázados edirnei távollétből (1658-1703) visszatért Konstantinápolyba, s a szultánok látványos építkezések révén igyekeztek pótolni az elmaradt fejlesztéseket, illetve reprezentálni jelenlétüket, s egyúttal a fővárosba kanalizálni a birodalom kereskedelmét. A Büyük Yeni Han ezt a három legyet ütötte egy csapásra. Hosszú téglalap alakú épülete a bazár felé ereszkedő lejtőbe mélyed, úgy, hogy hátsó gyalogkapuján – amely szinte jelentéktelenül, semmit sem ígérve nyílik a Tarakçılar, a Kefekötők utcáján – mindjárt a harmadik emeleti galériára jutunk. A hosszú hant egy középen emelt fal osztotta két részre. Egy 1780-ból fennmaradt bérleti listából tudjuk, hogy 164 szobája volt, amelyek jelentős részét keresztény, túlnyomórészt örmény sarrâfok, pénzváltók és pénzkölcsönzők bérelték. Ez a bazár működéséhez nélkülözhetetlen csoport a han megépülése után testületileg jött át ide a bazár környékéről. Istállók ebben a hanban már nem működtek; a földszinti helyiségeket kb. hatvan boltnak adták ki, éppúgy, mint ma.



A han különlegessége, hogy a Çakmakçılar utca felőli főhomlokzata „lépcsőzve” van, hogy a kereskedők oldalvást is be tudják látni az utcát. És hogy a Çakmakçılar és Tarakçılar utca sarkán egy jellegzetes „verébpalotát” látunk, noha már jócskán lepusztulva, mellette a ماشالله mashallah,ʻDicsőség Istennek’ felirattal és az építés évszámával.



A szemközt nyíló Büyük Valide Hannak még érdekesebb története van. A név „a szultánanya nagy hanját” jelenti. A valide sultan cím az uralkodó szultán anyját illette meg, akinek fián keresztül nagy beleszólása volt az államügyekbe, főleg ha fia még kiskorú volt: ilyen esetben a valide volt a teljhatalmú régens. Különösen a 16. és 17. század közepe közötti száz évet jellemezte a validék befolyása, ezt a korszakot „a női szultánok korának” is nevezik. Közéjük tartozott a han alapítója, I. Ahmed (1603-1617) felesége, a görög származású Kösem Sultan (1589-1651), aki két fia, a korábban már említett IV. Murad (1623-40) és Ibrahim (1640-48), valamint unokája, IV. Mehmed (1648-87) kiskorúsága idején is régens volt.


A validék pozíciójuknál fogva meglehetősen nagy – muszlim nők között egyedülálló – gazdasági önállósághoz is jutottak, amit gyakran használtak ki valamilyen jövedelmező gazdasági vállalkozás alapítására. A vállalkozás fontos célja volt, hogy idős korukra, amikor szultánfeleségi majd régensi fizetésük megszűnik, saját jövedelmük legyen, de ezt a célt illett jótékony alapítványba csomagolni. Kösem Sultan ezért az 1651-ben alapított han bevételeinek nagy részét az Üszküdárban épített Çinili mecsetkomplexum ellátására rendelte.



A hannak három udvara van: egy háromszög formájú előudvar, ahonnét a lépcsők indulnak fel az emeleti galériára, egy nagy négyzetes középső udvar, s egy hosszú téglalap alaprajzú hátsó udvar, amelyet Küçük – Kicsi – Valide Hannak is neveznek. Ez utóbbi Cerrah Mehmed Paşa nagyvezír (1598-99) egykori palotájának maradványaira épült. A palotának része volt, s így a han harmadik udvarának is része lett egy jelentős bizánci épület, a 27 méter magas Eiréné-torony, amelyet valószínűleg Arcadius császár (395-408) építtetett. A torony és a vastag falú oldalszárny széfként szolgált Kösem számára, itt őrizte személyes kincseit. Az impozáns torony nagyon jól látszik a szomszédos Nasuhiye Hanı – ma asztalosműhely – udvaráról.



A hanban összesen 210 szoba volt. Ezek nagy részét perzsa kereskedők foglalták el, akik itt alakították ki isztambuli központjukat. Főleg iráni selyemmel kereskedtek, amelynek termesztését, szövését és exportját Nagy Abbasz sah (1571-1629) tette nemzeti iparággá, valamint a perzsa szőnyegek monopóliumát is kézben tartották. A 19. században tizenhatezer perzsa élt Isztambulban. A han ennek következtében fontos szerepet játszott Perzsia modernizálásában. Míg a perzsa értelmiség és arisztokrácia Párizsba küldte gyermekeit tanulni, a sokkal számosabb bazári kereskedők Isztambulba vitték vagy küldték fiaikat, akik a kereskedelem mellett az európai kultúra, technika és politikai ideológia fejleményeivel, valamint az oszmán tanzimat, az alkotmányos reformok szellemével is megismerkedtek, s azt később otthon is igyekeztek meghonosítani. Az első jelentős iráni forradalmat, az 1905-ös Alkotmányos Forradalmat nem a lánglelkű értelmiség, hanem a teheráni bazári kereskedők robbantják ki és vívják meg, s ennek köszönhetően lett Irán a Közel-Kelet első alkotmányos országa, olyan igazán gránitszilárdságú alkotmánnyal, amely lényegében azóta is folyamatosan érvényben van, akárcsak az ez alapján választott demokratikus parlament, amely azóta is szünet nélkül ülésezik. Ebben a folyamatban kulcsszerepe volt a Büyük Valide Hannak. Itt adták ki 1876-tól az Akhtar (Csillag) perzsa újságot is, amely elsősorban perzsa politikai és társadalmi témákra koncentrált, és sok egyéb perzsa nyelvű könyvet.


A han Perzsia isztambuli reprezentációjában is fontos szerepet játszott. Közepén kis síita mecset épült – egyedüliként a szunnita Isztambulban –, és minden évben itt rendezték meg, számos vendég jelenlétében, a Husszein imám kerbalai halálára és a síita felekezet születésére emlékező Ashura-napi szertartásokat, akkor még önostorozással és más véres jelenetekkel:

„Az iráni nagykövet mint a Qajar birodalom hivatalos képviselője meghívta a nagykövetségek tagjait és vendégeit. A Valide Hanıt ilyenkor nemcsak vallásos kalligráfiákkal és jelképekkel díszítették, hanem a Qajar sah képével és az oroszlán-és-nap-zászlókkal is. A nagy udvar egyik sarkában külön páholyt építettek székekkel és szőnyegekkel az iráni nagykövet és vendégei számára. Sok 19. század végi beszámolóban említik, hogy a nagykövetnek szokása volt kegyelmet adni néhány fogolynak az önostorozó szertartás végén. De nemcsak a követség tagjai voltak az egyedüli vendégek. A perzsa kereskedők is meghívták ügyfeleiket. Akiknek közülük a Valide Hanıban helyiségeik voltak, feldíszítették szobáikat vagy boltjaikat a vendégek számára. Valamennyi perzsa nagy vendégszeretetről tett tanúságot. Finom teát, süteményt, s olykor cigarettát vagy vízipipát szolgáltak fel.” (Erika Glassen: Muharram ceremonies in Istanbul in the late 19th century, 1993)


A han legérdekesebb részlete azonban az udvar délkeleti sarkában a keleti galériára felvezető lépcső. A galériából feljárat nyílik a han tetejére, ahonnét gyönyörűen kilátni egész Isztambulra. A feljárót egy ideje már zárva tartják, de a galéria elején lévő kávézóban Eldar, az öt nyelven tökéletesen beszélő aranyműves készségesen kienged az erkélyre, ahonnét, harminc méter magasságból, bámulatos panoráma nyílik






Aki viszont föltétlenül a tetőről nyíló panorámára kíváncsi, az nézze meg a 2012-es Skyfall nyitó jelenetét, ahol az ellopott HD-vel menekülő Patrice és az őt üldöző James Bond a han tetején, Isztambul pompás panorámája előtt száguldanak végig motorral. Az útvonalukat a MI6 központjából számítógépen figyelő titkosszolgák meg is kérdezik: „Hol vannak most?” „A Nagy Bazár tetején.” No, mister. Az ott a Büyük Valide Han.



Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: