Quantcast
Channel: A Wang folyó versei
Viewing all 826 articles
Browse latest View live

Vásár Tallinnban

$
0
0

Még sötét van, amikor Silja, a csontfaragó elindul Hiiumaa szigetéről. Egy óra az út a kikötőig és a várakozás a kompra, másfél óra az átkelésés másfél az út autóval Tallinnig. Autója nincs, ha megengedhetné magának se venne, elvből. Most viszont mégis rászorult, másként nem tudott volna az összes árujával együtt eljutni a Nagyboldogasszony-napi középkori vásárra. Az egyik közeli – három kilométerre élő – szomszéd felajánlotta, hogy elviszi, neki aznap volt valami extra munkája a fővárosban. A virradat már a hajó fedélzetén éri őket. Engem pedig a tallinni óváros peremén, a sztálinbarokk stílusú egykori kádernegyedben kialakított airbnb-ben.


A napfény már melegen színezi meg a középkori házak falát, amikor ők a Szent Olaf-templom mellett, a Tengeri-kapun át, én pedig az egykori Karja-kapunak a kövezetben jelölt helyén keresztül az óvárosba lépünk. Vasárnap reggel van, még alig vannak az utcán. A Peppersack, a Hanse, a Sárkány kávézók elé most teszik ki az asztalokat. Szinte néptelen a főtér is, csak a középkori városháza előtt felállított színpad jelzi, hogy valami készül. Felkaptatok a százötven lábemelgetős lépcsőn a városháza tornyába, körbefotózom az óvárost.

tallinn1tallinn1tallinn1tallinn1tallinn1tallinn1tallinn1


Mire lejövök, már elkezdenek érkezni az árusok. Kihajtogatják a pultokat, kirakják az árut. Kézzel szőtt textilek, népi ihletésű szép ruhák, faragott fa- és kovácsolt vaseszközök, ékszerek, kerámiák, merített papírra nyomott grafikák, erdei bogyók és azokból készült teák és párlatok.

tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2tallinn2


És filcállatok. Rengeteg filcállat, amiből sosem elég, mert az észtek mértéktelenül halmozzák őket lakásokban, boltokban, kávézókban.

tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5tallinn5

A városháza falán 14. századi Utolsó Ítélet-freskó figyelmezteti a vásárosokat, hogy egyszer majd mindent számon fognak kérni. A két malacnak, akik a freskó alá települt lacikonyha nyársán sülnek, ez a pillanat már jelenvalóság; a lacikonyhásnak, aki tizenöt euróért méri az adagot, még csak a fenyegető jövendő. A malacsültben a legjobb a mellé adott jellegzetes észt csalamádé, a körtével, szegfűszeggel és erdei gombával savanyított káposzta és uborka.

tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3tallinn3

A színpadon közben zene szól. Észt népzenei, középkori és világzenei együttesek váltják egymást nagyon profin. A zenészek egész Észtországból érkeztek. Némelyikükön, főleg akik a szigetekről jöttek, érződik, hogy még élő népzenében nőttek fel.

Középkori táncok a Saaremaa-szigeti Rondo Danzantétól

tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4tallinn4

A Tengeri-kapu felől, a Pikk azaz Hosszú utcán át megérkezik Silja is a szomszéddal, aki segít neki felállítani az asztalt a lacikonyha mellett, becipeli a dobozokat a szomszéd utcában parkoló autóból, nézi, ahogy kirakja a faragott csontokat. Nagy tisztelettel van Silja munkája, a régi népek jelképeinek ismerete és kreatív megformálása iránt. Gyakran hoz neki a környező erdőkben elhullatott jávorszarvasagancsot, ez a legfontosabb alapanyaga. Néha elhullott jávorszarvas csontját is, bár többnyire már a farkasok által megropogtatva, de apróbb tárgyak még kitelnek belőle.



„És a farkascsontok honnan vannak?” kérdezem tőle. Állatpreparátoroktól. A kitömött farkasba nem kell minden csontot visszarakni. Ami fölöslegben megmarad, arról a barátai tudják már, hogy szüksége van rá.






A hódkoponya vadászoktól van. Az észt folyók mentén úgy elszaporodtak a hódok, hogy már ritkítani kell őket. A használható csontokat szintén neki teszik félre.


„És a mammutcsont?” „Szibériából.” Ahogy olvad fel a tajga, kerülnek elő a mammutcsontvázak. Ezek kiásása és feketepiaci árusítása hatalmas jövedelmet jelent az ottaniaknak. Ide, Észtországba már feldarabolt, tenyérnyi széles, pár milliméter vastag lapocskák érkeznek aranyáron. Ebből egy apró figura 15-20 euro, ilyen áron is éppen csak megéri.


A szimbólumok részben a kora középkori észt és svéd örökségből származnak. A hópehely-motívum régi viking bajelhárító rajz, a sagák „a rettenet sisakjának” nevezik, amelyet a hős Sigurd zsákmányolt a legyőzött Fafnir sárkánytól. A motívumról, ezzel a címmel, Viktor Pelevin is írt rá jellemző könyvet, magyarul is megvan.


Az ősi motívumok másik része Szibériából származik, a sámándobok motívumaiból. „A sámánság nagy divat most Észtországban. Minden harmadik fiatal sámán”, legyint, de azért az ő karján és nyakában is ott vannak a sámánmotívumok.




Amikor elbúcsúzunk, megajándékoz egy nyakba akasztható medveujjpereccel. „A medve mancsának pont olyan a csontozata, mint az emberi kézé, csak sokkal nagyobb”, mondja ujjait billegetve, mintha egy ember játszana fuvolán vagy egy medve táncolna flamencót, s szinte látom, hová illeszkedik be az ujjperec. Nem merem megkérdezni, hogy miképpen került ki a medvéből.


Megbeszéljük, hogy a Márton-napi tallinni vásáron, azaz a november 13-15-i hétvégén újra találkozunk. Ez a Baltikum legnagyobb népművészeti vására, hagyományos eszem-iszommal, esténként hatalmas népzenei koncertekkel. Igyekszem csoportot is szervezni rá.


Viking temető Észtországban

$
0
0
Nyikolaj Roerich: Tengerentúli vendégek, 1901 (Tretyakov Képtár).

„Úsznak előre az éjszakai vendégek. A Finn-öböl partja könnyű szalagként húzódik a láthatáron. A víz magába itta a fényes tavaszi ég azúrkékjét, a szél fodrozza, sötét bíbor csíkokat és köröket rajzolva rá. Sirályok raja csap le a hullámokra, könnyedén lebegve, csak a hajók orrának közvetlen közelében meglebbentve szárnyukat. Valami ismeretlen, valami sosem látott zavarta meg békés életüket. Új sugár hasítja fel a mozdulatlan vizet, behatol az évszázados szláv életbe, keresztül az erdőkön és mocsarakon, tágas mezőkön át, s felébreszti a szláv fajt, amely ritka, ismeretlen vendégeket lát majd, s csodálkozik kemény, harcos, idegen szokásaikon. Hosszú sorban haladnak a hajók. A nap vörös fénnyel ragyog az égen. A hajók orrán íves orrdísz emelkedik magasan, karcsún.”

Mielőtt a folyókon felhajóztak volna a „szláv faj” földjére, a vikingek először a Finn-öböl partvidékén és szigetein telepedtek meg. Az észt partokon és szigeteken sok száz falut, sok ezer tanyát alapítottak, néhol a már ott élő észtek között, néhol még lakatlan területeken. A skandináv bevándorlási hullám egészen a 13-14. századig tartott. Vormsin – svédül Ormsön, „a kígyók szigetén”, Észtország negyedik legnagyobb szigetén –, még a 20. század elején is közel kétezer svéd élt kétszáz tanyán, amivel a többséget jelentették a 100-200 közötti helyi észthez képest.

Svéd lakosság az észt tengerparton 1944 előtt. A sárga a többségi, a halvány zöld az észttel vegyes svéd lakosságot jelzi. A jobbra fenn levágott felirat Reval, azaz Tallinn. Az észtországi svédek haapsalui (svédül Hapsal) múzeumából

Észtországi svéd szobabelső. Az észtországi svédek haapsalui múzeumából

Noha az 1700-1721 közötti északi háborúban az orosz birodalom elfoglalta a svéd királyságtól a Finn-öböl keleti partvidékét, az itt élő svédek továbbra is itt maradtak, saját archaikus tájszólásukat beszélve, és a helyi – svéd – földesurak hatalmi túlkapásai elől nem az orosz cárnál, hanem továbbra is a svéd királynál keresve igazságot. Némi orosz betelepülés csak Sviby kikötőbe volt, ahol romosan és elhagyatottan, de még mindig áll az 1890-ben Krisztus Mennybemenetelének szentelt orthodox templom. Annak idején az államilag támogatott orthodox hittérítő kampány keretében épült, a helyi lutheránusok áttérítésére, de az a 230 áttért svéd, akinek nem hozta meg a kívánt előnyöket, 1905-ben testületileg visszatért a lutheránus egyházba. A megszállástól a függetlenségig tsz-raktárként működött.




Tallinnból Rohuküla kikötőbe autóval közel két óra az út, ötkor kell indulnom, hogy a hét órás komphoz odaérjek. Ilyenkor, nyáron sok héttel korábban kell jegyet foglalni rá, de most szerencsém van, a megcsappant idegenforgalom miatt még pont volt egy jegy oda is, vissza is. Sötétben indulok, útközben kel fel lassan a nap. A mezők fölött alacsonyan felhők úsznak.




A komp egy óra alatt teszi meg a közel 10 km-es távolságot. Tengeri horizontot szinte egyáltalán nem látni: az út végig jobbra-balra kis szigetek között halad. Sirályok szállnak a hajó farvizén zsákmányt remélve, a sekély parti vizeket különféle halászmadarak vigyázzák.





A szigetet kicsi, hagyományos tanyák hálója teríti be, egymástól egy-két kilométerre. Az épületek többsége háború előtti. Amikor a szovjet hadsereg 1940. június 16-án megszállta Észtországot, a helyi svédek egy része azonnal elmenekült Svédországba, az ottmaradtakat pedig a Gulagra deportálták. A sziget a szovjet birodalom határzónájának számított, a betelepülést és látogatást korlátozták. A tanyák az észt függetlenség óta kezdenek újjáéledni. Az elmenekültek visszakapták tulajdonukat, amelyeket nagyrészt hétvégi háznak használnak, Svédországból járnak vissza ide. És nagyon sok észt is házat vett itt, a sziget elit üdülőterületnek számít. A hagyományos tanyák bejáratánál, az út mellett az észt néprajzi múzeum egy-egy archív fényképe illusztrálja, hogy nézett ki a tanya a háború előtt.



A sziget egyházilag egyetlen parókiának számított, központjában a 14. században épült Szent Olaf templommal. A két négyzetes térből – hajó és szentély – álló egyszerű középkori templom alacsony kőkerítéssel körülvéve magányosan áll az erdőben Hullo falu tanyái között, háromszögű oromzatán Szent Olaf király festett szobrával. A svédek eltűnése után csak 1990-ben vették újra használatba. Mellette gránit emlékmű áll az 1918-19-es függetlenségi háborúban elesett vormsi svédek neveivel, amely valahogy túlélte a szovjet uralmat. A templom körül néhány régi sír, bár többségük a közeli temetőben van. Körben gazdagon terem a kék áfonya, megebédelek belőle.

vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1vormsi1

A temető ugyancsak az erdőben fekszik, alacsony kőfallal körülvéve. Legnagyobb különlegessége a „napkeresztek”, észtül rõngasrist, azaz körbe írt kőkeresztek. 343 maradt fenn belőlük a temetőben. Régebbi helytörténészek fantáziáltak róla, hogy a motívumot a vikingek hozták magukkal, ahogy azt a vikingek által alapított Novgorod egyik kortárs falfestményén is látjuk.


A motívum azonban az egész világon elterjedt, a bronzkori kultúráktól az ír keresztekig, nem kell föltétlenül viking eredetet keresni rá, csak mert a szigetet a vikingek leszármazottai lakják. Amellett itt, a vormsi temetőben a datált keresztek kései dátumokat mutatnak: 1743-as az első és 1923-as az utolsó. Ez egybeesik azzal is, hogy a szárazföldi Észtország más temetőiben is ekkortájt bukkan fel ez a kereszttípus. Mintha olyan 17-19. századi kordivat lett volna, amelynek kiindulópontját még nem ismerjük.

Kullamaa, Szent Miklós-templom temetője, 1624

Ridala, Mária Magdolna-templom temetője, 1844

A finoman hullámzó, mohával benőtt, a fenyők árnyékával erezett talajon szétszórt kis napkeresztek azonban valóban nagyon archaikusak. Mint egy finom selyem felületre hintett rúnák. Nem véletlen, hogy a sziget skandináv leszármazottai a napkeresztet identitásuk részének tekintik, s a sziget jelképeként használják.


A napkereszteken kívül hagyományos kőkeresztek is vannak a temetőben ugyanebből a korból, illetve 19. századi vas- és fakeresztek, egészen az 1940-es évekig, mind svéd felirattal. A svéd sírokat szemmel láthatólag még gondozzák. A temető bejáratához közel szerény észt sírok is vannak az utóbbi évekből.



Hagyományos svéd templomi népének Vormsi/Ormsö szigetéről. Énekli Sofia Joons, Tallinn

vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2vormsi2


vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3vormsi3


vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4vormsi4


A temetőtől csak néhány kilométer az út Saxby világítótornyához, Vormsi legnyugatibb pontjához. A jégkorszaki sziklatömbökkel teleszórt tengeröbölben hattyúk úsznak, gémek halásznak. Ez volt az, amit a vikingek Svédországba menekülő leszármazottai utoljára láttak a kígyók szigetéből.


vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5vormsi5

Sárkányok Tallinnban

$
0
0

Láttuk már, hogy a középkori Európát elözönlötték a krokodilok, amelyeket az őslakosok jobb híján sárkánynak neveztek. Ezek a melegkedvelő jószágok azonban nem kívánkoztak északabbra a mediterrán és közép-európai vidékeknél. A Baltikumot a valódi sárkányok szállták meg. De míg a krokodilok az általuk belakott helyeken rendszeresen otthagyták a fogukat, egyéb csontjaikat és főképp a bőrüket, addig a balti sárkányokból semmi sem maradt fenn.

Igaz, egyes sarlatánok újra meg újra előállnak épségben talált sárkány-csontvázakkal.




De ez méretes fake. Hiszen jól tudjuk, hogy a sárkánynak nincs csontváza. A belső tűz tartja össze, s ha az kihuny, a sárkány nyomtalanul elenyészik. Ha tehát valahol nem találunk sárkány-csontvázat, az egyértelmű utalás a sárkányok egykori jelenlétére.

Honnan tudjuk akkor, ha valahol biztosan éltek sárkányok? Hát a korabeli ábrázolások sokaságából. Ahogy a természettudósok a barlangrajzok állatábrázolásaiból rekonstruálják az ötvenezer évvel ezelőtti atlanti partvidék faunáját, úgy rekonstruálhatjuk mi is a fennmaradt ábrázolásokból a középkori Tallinn – akkori nevén Reval – sárkányrajzát.

A legkorábbi revali sárkányábrázolás egy olyan románkori domborművön maradt ránk, amelyet 1931-ben találtak a Viru utca 11. szám alatti középkori ház bontásakor, s ma az egykori domonkos kolostor kerengőjében áll. A ház 15. századi volt, de a kő már falazatként szolgált benne, tehát egy jóval régebbi házban mutatta meg eredeti mintáját. Valószínűleg kettős ablak osztója volt, így jobbról és balról is láthatóak voltak a ráfaragott sárkányok: az egyik oldalon egy, a másik oldalon három fejjel, s utóbbin még sárkányfejes farokkal is.


A sárkányok szájából leveles-gyümölcsös szőlő formájú életfa sarjad ki. Ez, azzal együtt, hogy az ablak osztóján kifelé néztek, tehát védelmezték a házat, a korai sárkányok őrző és gazdagságot biztosító funkciójára utal. Brémai Ádám 11. századi hamburgi krónikás, aki viking fejedelmek hajóin járta be a Balti-tengert, említi Gestájában, hogy az Aesti pogány nép kígyókat tart védelmezőként otthonában, és szárnyas kígyóknak áldoznak, olykor embert is, a törzs biztonsága és gazdagsága végett.


A faragvány stílusa azonban jellegzetesen 12. századi normann, akárcsak az alábbi, életfa körül legelő állatokat ábrázoló szicíliai normann faragványé az agrigentói múzeumban.


A sárkányos osztókőnek párdarabja is van, amelyen egy életfa áll önmagában. Ez azért érdekes, mert 1931-es felfedezésekor – amikor a lelet mint a legrégebbi ismert tallinni faragvány nagy port kavart – egy középkori ház art deco kovácsoltvas kapuját is ihlette itt a Vene utca elején.




A második legrégebbi ismert sárkányábrázolás ugyancsak a domonkos kolostorhoz kötődik. A kolostor 13. századi Szent Katalin-templomának kapuját jobbról sárkányos fríz díszíti, balról pedig olyan, nagyrészt lekopott fríz, amelyen csupán egyetlen futó kutya maradt meg épségben.







Az ábrázolás értelmezéséhez tudnunk kell, hogy a domonkosok az úgynevezett „északi keresztes háborúk” keretében kerültek Revalba. Az 1100-as évek végén a balti népek még jórészt pogányok voltak, de a novgorodi fejedelemség felé vezető, és nagy gazdagságot ígérő fontos kereskedelmi utak mentén éltek. Az észak-német városok kereskedői és lovagjai ezért keresztes hadjáratra felhívó bullákat eszközöltek ki a pápáktól, és a 13. század első felében fokozatosan meghódították a Baltikumot. A balti népeket megkeresztelték, és új vallásuk megerősítésére plébániákat és kolostorokat alapítottak közöttük. Revalban a legfontosabb szerzetesrend a domonkosok voltak, akiket Margaret Sambiria dán királynő küldött 1246-ban, nagy birtokot adományozva nekik Reval alsóvárosában.

A domonkos kolostor-komplexum bejárata a Vene utcában

A középkori kolostor kerengője. Balra a refektórium helyén a 19. század elején épült katolikus templom fala

Bejárat a középkori kolostorba (ma múzeum)

A domonkosok mint Ordo Praedicatorum, a prédikátorok rendjének legfontosabb helyi feladata a hittérítés volt a pogány észtek között. Erre utalhat a kapu két fríze is. Liturgikus szokás szerint a szentély felől, tehát a láthatatlanul jelen lévő Krisztus felől nézve a bal oldali, negatív frízen vannak a pogányok által tisztelt „szárnyas kígyók”, míg a jobb oldali pozitívon a velük szemben nyargaló vadászkutyák, Domini canes, az Úr kutyái, ahogyan a dominicani, az eretnekeket üldöző domonkosok szívesen ábrázolták magukat.

Érdemes tudnunk, hogy a domonkosok a későbbi századok folyamán is – amikor a pogányság már régen emlék volt csupán – a „nép”, az alsóvárosi kereskedők és kézművesek papjainak számítottak Revalban, szemben a várnegyed, a Toompea székesegyházi káptalanjával, az ott élő nemesekkel, és lovagrendjükkel, a Livóniai Kardtestvérekkel. Többször konfliktusba is kerültek, amiért a káptalan kiváltságaival szemben iskolát nyitottak az alsóváros gyermekei számára. A Kardtestvérek ellensúlyaképpen saját fegyveres kereskedő-társulatnak adtak otthont, a Feketefejűek Testvérületének, amelyet a nőtlen kereskedők alkottak, akik a várbeli lovagokat utánozva lovagi tornákat szerveztek, és saját oltárt tartottak fenn a Szent Katalin-templomban. 14. századi társulati házuk ma is áll a főtér közelében, s homlokzatán a domborművek, elsősorban a lovagi páncélba öltözött fiatal kereskedők képe jól mutatja büszke önképüket.

pec1pec1pec1pec1pec1pec1pec1pec1pec1pec1

A Feketefejűek Testvérülete védőszentjükről, Szent Mórról kapta a nevét, aki a 3. századi thébai légió sötét bőrű parancsnoka volt, s aki keresztény légiójával együtt Maximianus császár alatt halt vértanúhalált a mai svájci St-Maurice apátság helyén. A testvérület a hagyomány szerint az 1343-45-ös észt pogánylázadás idején született, amelyet az alapító német kereskedők vertek le. Szűz Máriának szentelt 15. századi szárnyasoltáruk a kevés középkori oltár közé tartozik, amely túlélte a reformáció képrombolását. Ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.

A Feketefejűek Szűz Mária-oltára, a bruges-i Szent Lucia-legenda Mesterétől, 1493 előtt. Bezárt szárnyak: az Angyali Üdvözlet

Az oltár első nyitott állapota: az ún. kettős közbenjárás: a kereszten meghalt Krisztus és mögötte Szűz Mária könyörögnek az Atyánál a Feketefejűek testvérületének tagjaiért

Arcok a középkori Revalból: a Feketefejűek testvérületének tagjai

Az oltár második nyitott állapota: Szűz Mária Jézussal, trónja mellett Szent Györggyel és Szent Viktorral, a két szárnyon Assisi Szent Ferenccel és Nivelles-i Szent Gertrúddal

A domonkosokat 1525-ben száműzte a lutheránussá lett városi tanács. Templomukat az Undeutsch, azaz észt nyelvű lutheránus közösség kapta meg, kolostorukat iskolává alakították. 1531-ben mindkettő leégett, s azóta is romosan állnak. A templom maradék terében időnként koncertet tartanak, a kolostor kerengője múzeum. Az egykori refektórium helyén 1799-ben a város cári kormányzója, Puskin dédapja, a néger Abram Hannibal engedélyezte katolikus – lengyel és litván – katonáinak katolikus templom építését, amelyet Pétervár híres építésze, Carlo Rossi tervezett: ma is ez Tallinn katolikus központja. A Szent Katalin-templom fennmaradt oldalfala mellett húzódik a Szent Katalin-sikátor, Tallinn legromantikusabb utcácskája, tele boltocskákkal és kávézókkal.

A 19. század eleji katolikus templom

A középkori Szent Katalin-templom homlokzata, jobbra a Szent Katalin-sikátorral



A katolikus egyház pozícióinak megingásával a tallinni sárkányok polgári környezetbe költöztek át. Legkorábbi búvóhelyük az 1407-1417 között épült Nagy Céhház volt, a revali kereskedő és iparos céhek találkozóhelye, a mai Észt Történeti Múzeum a Pikk, azaz Hosszú utcában, a Feketefejűek házával átellenes oldalon. Amikor egy Feketefejű megnősült, akkor polgárjogot kapott, s onnantól a nőtlen mesterek háza helyett az utca másik oldalára, a Céhházba járt bulizni. Az épület nagytermét szokatlan módon egyetlen oszlopsor osztja két nem egyenlő szélességű hajóra, s ezeknek a fejezeteit díszítik a Katalin-templom kapujáról már megismert kétlábú, tekergőző farkú sárkányok.







A sárkányok egy másik kedvelt búvóhelye az ereszcsatornák voltak, amelyeknek funkcióját magukra öltve nyíltan mutatkozhattak az utca emberei előtt, miközben a testükön átáramló esővíz kellemesen hűsítette tüzes lényüket. Valószínűleg már a késő középkorban is voltak ilyenek, de az ón könnyen pusztuló anyag. A legkorábbi fennmaradt sárkányos ereszcsatornát a városháza homlokzatán látjuk, mégpedig mindjárt kettőt is. Ezekért Daniel Pöppel rézműves vett fel munkadíjat 1629-ben. Sőt egy harmadikat is találunk a városháza árkádjai alatt, amely már nem ereszcsatornaként, hanem cégérként szolgál: ez az III DRAAKON, a „Harmadik Sárkány” étterem cégére.







A tallinni sárkányok egyik utolsó példányát a Pikk utcán találjuk, a Feketefejűek házának szomszédságában. A szép egyiptizáló szecessziós házat Jacques Rosenbaum balti német építész tervezte 1909-ben Reinhold Reichmann kereskedő számára. A képek jól illusztrálják, milyen sanyarú helyzetbe kerültek a sárkányok a világosság és értelem századának kezdetére. A ház földszintjén ma is a DRAAKON galéria működik.





Rosenbaum egy évvel korábban már az utca szemközti oldalán is épített egy házat ugyancsak Reinhold Reichmann megbízásából. Ez még a neoreneszánsznak egy játékos, szecesszióba hajló változatát képviseli, s ezért nem is sárkányok, hanem a reneszánszban divatos delfinek díszítik. Ebben a házban a sárkány odabent van. Ez az orosz nagykövetség épülete.



Ősz

$
0
0

さびしさを問てくれぬか桐一葉
sabishisa o toote kurenu ka kiri hitoha
Matsuo Basho (1644-1694)
 Akarod látni
a magányt? A kiri
egyetlen levele

japautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumnjapautumn


A Háromkezű Istenanya udvara

$
0
0

A Laboratooriumi utca a még épen álló városfal tövében húzódik a tallinni óváros északi részén. Egyik oldalán a fal, a másikon apró házak a középkortól az eklektikáig.




Az 1410 körül épült Plate-bástyával szemközti középkori kereskedőházon nagy félköríves kapu. Benyitok rajta. A hosszú, sötét kapualj végén belső udvar napfényes négyszöge. Az udvaron álló gyalupadnál magas, erős, fehér szakállú sztarec deszkát fűrészel, körülötte négy-öt fiúcska játszik. Kicsi kutya pillant meg, dühödt ugatással ront felém. Nyugodt hangon csillapítom, a sztarec is visszaparancsolja.

„Jó napot”, mondom oroszul. „Magyarországról vagyok.”

„Ну, такой бывает, előfordul az ilyesmi”, mondja mosolyogva, s kérdő tekintettel várja a folytatást.

„Nemrég írtam a Háromkezű Istenanya-ikonról, s most láttam, hogy itt Tallinnban külön temploma van. Azt szeretném megnézni.”

„Hát az most zárva van”, mondja. „De jöjjön el holnap reggel a kilenc órai istentiszteletre.”

„Akkor már nem leszek Tallinnban”, magyarázom.

„Hát elég baj az. A papunk nincs itt, a templomba csak ő engedheti be. De nézzen körül legalább.”

Először az udvar hosszú oldalán álló installációt veszem szemügyre. Nagy állványon hét szent nagy méretű ikonja, a végén Mihály arkangyal dupla méretben. Fölöttük latin Plautus-idézet: A jóravaló ember jót kap, a rossz meg amit megérdemel. A hét szent ikonja alatt is latinul olvasható a hét erény neve. A latin nyelv eleve furcsa itt, egy ukrán görögkatolikus templom udvarán, de a hét erény és főbűn még inkább, hiszen ezeket az egyházszakadás utáni katolikus teológia dolgozta ki, mint az az alapműből, Carla CasagrandeA hét főbűn-éből tudható, amelyet nekem volt szerencsém lektorálni 2011-ben az Európa Kiadó számára.



Anatolij megforgatja az állvány bal alsó szélére erősített biciklikereket. Zakatolás kezdődik, az ikonok alatti sínen ördög-vontatta fa kocsi indul meg lassan, rajta festett lángok között rettegő figurákkal, egyenesen bele a pálya végén fogait csattogtató hatalmas pokolbéli sárkány szájába. A sín túlsó végén egy hajó kormánykereke forog és csilingel, rajta a hét főbűn latin neveivel.






Közben az ikonok egyenként kinyílnak, mint a középkori katolikus szárnyasoltárok. Először mindegyik mögött az adott erénnyel ellentétes főbűn tárul fel, az erénnyel szemben nem orthodox ikon, hanem középkori viking-kelta stílusban megfestve, majd ez is kinyílik, s a mögötte feltáruló dobozban, mint egy kis színpadon, mozgó fa figurák és kihajtható festett táblák adják elő az adott bűn és erény küzdelmének egy-egy fordulatos történetét. Ezek nem egyszerű személyes kísértés-elbukás-megtérés-történetek, mint a középkori legendáriumokban. Mindegyik történet arról szól, hogy az ember valamiképpen a természet ellen vét, kapzsiságból, gőgből, irigységből kizsarolja, tönkreteszi a teremtett világot. A történet vége pedig mindig az, hogy a bűnöshöz közel állók imádkoznak érte, mire megjön az esze, lerombolja a környezetpusztító gyárat, bezárja az állatokat tönkretevő nagyüzemi tenyésztelepet, felhagy az olajszennyezéssel, és így tovább.

kolmekolmekolmekolmekolmekolmekolmekolmekolmekolmekolmekolme

„A gyerekeknek szoktunk ezzel előadást tartani. Meg más figurákkal is”, mondja, és előadja a lovacska történetét, aki összehozza a szétszakadt családot.



Lelkesen dicsérem a kreativitását, külön kitérve a részletekre. „Te is rajzolsz?” vált át kollegiális tegezésbe. Bólintok. Innentől fogva иконописец-ként, ikonfestőként mutat be a többieknek.

„Gyere, nézd meg a műhelyeinket.”

Az udvar másik hosszú oldalán húzódó középkori ház lakásait két szinten műhelyek foglalják el: papírmerítő műhely, nyomda, scriptorium. Észt és ukrán önkéntesek dolgoznak itt, tartanak tanfolyamokat, készítenek levelezőlapokat, füzeteket, kiadványokat. Most ismerem fel, hogy az ő standjukat láttam a vasárnapi vásárban.




Munka a Labora műhelyekben. Roman Dragunov videója

A műhelymunka legkifinomultabb termékei a merített papírtól a kalligráfián és illusztrációkon át a borítóig teljesen kézzel készült könyvek. Egyet mutatnak Észtország élővilágáról. Ennek a párját Ferenc pápának küldték el ajándékba, most a vatikáni könyvtár őrzi.




Egy másikat is küldtek neki a galíciai huculokról, akik közül, utalásaiból ítélve, Anatolij is való. A Lembergből jött kalligráfus lány egy harmadikat is mutatni készül Ukrajna történetéről, de ekkor beszól a műhelybe Anatolij, hogy jöjjek, mert megjött a pap, kinyitja nekem a templomot.

A templomot az utca felőli középkori raktárépületben rendezték be. Kifelé zárt, csak az udvar felé van három csúcsíves ablaka. A fából ácsolt ikonosztázt ugyancsak Anatolij ikonjai díszítik, köztük a Háromkezű Istenanya.






„A Háromkezű Istenanya az ártatlanul bántalmazottak védőszentje, és hát ki a leginkább ártatlanul bántalmazott manapság, ha nem a természet?” magyarázza Anatolij a megfestett szentek ikonográfiáját. Köztük egyaránt vannak orthodox és katolikus szentek: Szent Laurus és Florus, a lovak védőszentjei, Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkassal, Szent Miklós, aki nemcsak a halászok, de a halak védelmezője is.



A természet védelme kívül esik a hagyományos zsidó-keresztény gondolkodás horizontján. Az ember feladata a teremtéstől fogva, hogy „uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,26). „Az uralkodás pedig hatalmat jelent”, kommentálja ezt az 1. századi Barnabás-levél:„aki uralkodik, az parancsol”. A hagyományos keresztény felfogás szerint az egész természet egyfajta erőforrás csupán, amelyet Isten az ember használatára teremtett, mégpedig kimeríthetetlen bőségben. Ezért nagyon szimpatikus, hogy az itteni horizont kitágul, a természet szenvedő testvérünkké lesz – „hiszen az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig” írja Szent Pál a Római levélben –, amelyért felelősek vagyunk.


A másik szimpatikus horizont-tágulás, hogy itt komolyan veszik a kereszténység egyetemességét. Amerre csak jártam eddig keleten, az orthodoxok mindenütt eretneknek tekintették és lenézték a nyugati keresztényeket. Itt a katolikus szentek is felsorakoznak, a latin nyelv is helyet talál. Az egyik ajtón festett pszeudo-ikon-töredék, a keleti kereszténységet hetven éve támogató Kirche in Not, Bonifatiuswerk és Renovabis alapítványok nevével. A másik ajtón nagy ikon, amelyet a vasárnapi vásárra is kihoztak, a középkori füvészkönyvet író Bingeni Szent Hildegard képével, körötte társai, a füvek-fák, amelyekről írt, és a közöttük élő állatok.




Visszamegyünk az udvarra. Anatolij mint kollégát foglalkoztat, tartsam oda a deszkát, egy hatalmas angyal-ikon készül. „Van egy tornyunk az utcában, azt rendezzük be Mária-kápolnának. Ráérsz holnap délelőtt?” „Sajnos reggel indul a repülőm”, emlékeztetem. „Akkor majd legközelebb, ha erre jársz. С Богом, járj Istennel,” ad kezet.



Egy mester halálára. Mohammad Reza Shajarian, 1940-2020

$
0
0

Tegnapelőtt, október 8-án meghalt Teheránban a perzsa klasszikus zene legnagyobb énekes előadója, Mohammad Reza Shajarian.

Sok éve szenvedett már veserákban. Már 2016-ban jellegzetes szarkasztikus perzsa humorral úgy utalt a betegségre, mint „régi barátjára”. De még mindig fellépett. Én is hallhattam őt koncerten Berlinben és Iszfahánban, csonttá soványodva, de a hangja… még mindig az a csodálatos hang volt, amely a tűnődő dúdolástól az üvöltő lázadásig ezer árnyalatot uralt.

1940-ben született a khoraszani Mashhadban, Irán egyik legkonzervatívabb városában. Apja Korán-énekes volt, és fiát is Korán-recitálásra tanította. Számára a zene minden más fajtája haram, tiltott, pogány zene volt. Nagybátyja azonban, aki szintén énekes volt, és nagy zenekedvelő, bevezette őt a perzsa klasszikus és népzenébe.

A perzsa klasszikus zene Európában még nem közismert, csupán ínyencek csemegéje. De méltán állítható párba az európai klasszikus zenével. Részben mert sok ezer éves múltra tekint vissza, sőt a perzsa paloták zenéje inspirálta az európai zenét is a görög zenén keresztül, innen származik például a hangnemek rendszere. Másrészt pedig mert éppannyira kifinomult és lenyűgöző. Az a fajta zene, amelyet az ember akár órákon át megbabonázva hallgat, mint egy Bach-szólószonátát. Itt a blogon is tettem már közzé néhány példát, érdemes a Perzsa levelek gyűjtőposzt „Zene” oszlopában böngészni közöttük.

Shajarian tizenkét éves korára már megtanulta a perzsa zene szigorúan szabályozott kánonját, a radifot, és tizenkilenc évesen szerepelt a Radio Khorasanban, majd az iráni állami rádióban és tévében. Két évtizeden belül az iráni zene egyik legnagyobb alakjává vált. 1978 szeptember 8-án, amikor Reza Pahlavi sah szükségállapotot vezetett be az országban, és a hadsereg a teheráni Jaleh téren összegyűlt tüntetők közé lőtt, az iráni zenei élet vezető alakjai tiltakozó levelet írtak a kormánynak, s lemondták minden szereplésüket az állami rádióban. A levelet Shajarian sajátkezűleg írta. Ebben az időszakban szervezte meg a Chavosh Kulturális és Művészeti Társaságot, ahol sok más kiemelkedő klasszikus zenésszel együtt forradalmi és tiltakozó dalokat írtak és adtak elő.

Miután a sah elleni forradalom 1979 januárjában győzött, majd februárban megérkezett párizsi száműzetéséből Khomeini ajatollah, aki fegyveres gerillái révén szisztematikusan bedarálta a forradalom polgári és baloldali szervezőit, és puccs révén iszlám köztársaságot alapított, Shajarian visszavonult. Az iszlám rádió továbbra is játszotta dalait, mint a forradalom bárdjáéit, de ő csak 1985-ben lépett újra színre, ezúttal az új rendszer elleni dalokkal. Új albuma címe, Bidâd egyszerre jelent „igazságtalanságot” és „hang nélkül”-t. A veretes klasszikus dalok szövege a 14. századi Hafeztől származik. „Ez az otthon a barátok és a kedves emberek földje volt”, énekli Shajarian Hafezt. „Mikor tűnt el a kedvesség? Mi történt a barátok földjével?”

Shajarian: بیداد Bidâd,„Igazságtalanság/Hang nélkül”

Ettől kezdve folyamatosan szerepelt és számos lemezt adott ki, klasszikus dallamokkal és klasszikus perzsa költők verseivel, de mindig a rendszer elleni metaforikus utalásokkal (ami azt mutatja, hogy az elnyomó rendszer elleni rejtett lázításnak sok évszázados hagyománya van a perzsa költészetben). Egyik legnépszerűbb dalát, a ma széles körben énekelt lázító Hajnali madarat már korábban is idéztem fordítással együtt itt a blogon, akárcsak a zsarnokság látleletét, a Tél van-t. Ezek, noha mindenki értette őket, még nem ütötték ki az iráni cenzúra biztosítékát. A rendszernek túlságosan szüksége volt rá.

A 2009-es „zöld forradalom” kegyetlen leverése után azonban Shajarian nyíltan bejelentette – akárcsak a sah alatt –, hogy megtiltja 1979-es forradalmi dalainak további előadását az állami rádióban és tévében, mert cinikusnak tartja ezt egy forradalmat elnyomó rendszer részéről. A rendszer az elnyomó rendszerek szokása szerint primitíven állt bosszút. A mestert hallgatásra ítélték, többé nem koncertezhetett vagy készíthetett lemezt Iránban, és híres Rabbanáját, a ramadani böjtöt esténként befejező imádságot, amely gyerekkori Korán-éneklésének emlékéhez nyúlt vissza, s amelyet az állami adók 1979 óta folyamatosan játszottak, levették a műsorról. „A ramadán Shajarian Rabbanája nélkül olyan, mint a karácsony karácsonyi dalok nélkül”, magyarázta egy iráni híve a Guardiannak. Innentől kezdve csak külföldön turnézhatott: még én is többször hallhattam Berlinben, a perzsa hangszeres zene legnagyobb előadóival, Hossein Alizadeh tar-és Kayhan Kalhor kamanche-játékossal.

Ha már a személyes emlékeknél tartunk: én 2007-ben hallottam először élőben a Mestert. Direkt úgy időzítettük iráni utunkat, hogy részt vehessünk a koncerten, amelynek időpontjáról perzsa barátaimtól kaptam fülest. Teheránban azonban senki nem tudott a Vahdat Hallban meghirdetett koncertről. Az időpontra vásárolt jegyünkért egy élemedett sanzon-énekest, egy perzsa Koós Jánost hallgathattunk meg (de a szünetben a teheráni polgári elit sok figurájával összeismerkedhettem). Aztán kiderült, hogy a koncertet Iszfahánba tették át. Azonnal levonatoztunk (nem volt egyszerű, a pályaudvarok még katonai ellenőrzés alatt álltak), és a főtéren, a Sah-palota földszintjén meg is találtuk az ott berendezett ideiglenes jegyirodát. „De hát ez olyan… perzsa zene, tudják”, próbálta magyarázni az eladó, nehogy csalódás érjen minket. „Hogyne. Azért jöttünk. Jól ismerem a Mestert, minden CD-je megvan nekem”, mondtam sugárzó arccal. Előhívták Shajarian személyes menedzserét, neki kellett bizonyítanom, hogy tudom, kiről beszélek. Amikor végre elhitte, VIP-jegyet kaptunk az első sorba, Shajarian lánya mellé. A szünetben pedig a menedzser odajött hozzánk. „A Mester látni akarja.” Felmentünk a színpad mögötti öltözőbe, ahol Shajarian végtelenül szerényen és hálásan köszönte meg, hogy eljöttünk meghallgatni őt a messzi Európából. Közös fényképet kért fotográfusától, és dedikált lemezeket ajándékozott nekünk. Hazafelé menet – jócskán éjfél után, a koncert négy óra hosszat tartott – a taxis Shajarian-kazettát tett be. Amikor kiderült, tudom, ki énekli és mit, elsírta magát és nekem ajándékozta a kazettát.

Halálának hírére a Jam-kórház körül összegyűlt híveinek ezrei spontán rendszerellenes tüntetésben törtek ki. „Halál a diktátorra. Shajarian nem halhat meg”, skandálták.

A világ egyik legkifinomultabb zenéjének legjobb előadója volt. Vele magából a zenéből halt meg egy darab.

Shajarian: ببار بارون Bebâr bârûn,„Szakadj, eső”

szakadj, ó eső, ömölj,
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívem tele van, vért áraszt
hegy és síkság fölött szakadj
szívem tele van, vért áraszt
hegy és síkság fölött szakadj
a szerelemért, azokért,
akik szeretik ezt a földet, a
sír nélküli szerelmesekért
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj.
szakadj, tavaszi felhő, szívemmel
szerelmem hajának illatáért
sirasd ezt az időt, amikor a holdat
felcserélik a sötét éjszakára,
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívem tele van, vért áraszt
hegy és síkság fölött szakadj
szívem tele van, vért áraszt
hegy és síkság fölött szakadj
a szerelemért, azokért,
akik szeretik ezt a földet, a
sír nélküli szerelmesekért
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső


 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون 

دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
به سرخی لبهای سرخ یار
به یاد عاشقای این دیار
به کام عاشقای بی مزار
ای بارون

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ببار ای ابر بهار
با دلم به هوای زلف یار
داد و بیداد از این روزگار
ماه رو دادن به شبهای تار
ای بارون 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون 

دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
به یاد عاشقای این دیار
به کام عاشقای بی مزار
ای بارون 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون

با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون


Az égből alászállt zászló

$
0
0

A reneszánsz Tallinnban – akkori német nevén Revalban, hiszen német polgárok lakták ezt a várost, az észtek, az Undeutsche csak polgárjog nélküli szolgákként élhettek itt –, szóval Revalban, ebben a pedáns német városban a városi tanács rendelettel írta elő, hogy mikor kilencet üt az óra, fel kell állni az ivóba’– pedig hol volt még akkor a kovid?! Akit kilenc után italozáson kaptak, az duplán fizetett, és vele együtt a kocsmáros is.

Igen ám, de melyik kilenc óra után? A városban négy toronyóra volt, s az órák akkori megbízhatatlansága mellett az első és az utolsó kilenc órás harangütés között akár egy óra is eltelhetett. A korhelyek így hivatkozhattak arra a kocsmákat inspektáló városi strázsának, hogy őket mondjuk a Miklós-templom harangja hidegen hagyja, ők az Olaf-temploméra esküsznek. A tanács ezért 1636-ban felkérte a négy templomot, hogy kössenek szerződést Greiger Richter órásmesterrel a négy óraszerkezet karbantartására és összehangolására. Szándékuk nyomatékául pedig megbízták a Königsbergből jött Christian Ackermann városi szabad mestert, órást és fafaragót, hogy a tanács hivatalos kápolnájaként szolgáló Szentlélek-templom kapuja mellé készítsen egy pompás díszórát, amely ettől fogva a hivatalos időt jelezte Revalban. Természetesen ez sem volt pontos. De Ackermann egy napórát is készített mellé, s a szerződött órásmester annak alapján állította be az órát minden nap. A nap csak nem téved.

De eljött az a nap is, amikor már a nap is tévedett. Az időzónák 19. századi bevezetésével a helyi időt mutató napórák hamissá váltak. A napóra ezért eltűnt a falról, s csupán Ackermann díszórája maradt mind a mai napig. Ma már nem jár, ezért naponta kétszer pontosan mutatja az időt.

A Szentlélek-templom tornya olyan magas, hogy a szemközti Nagy Céhház ablakából nem lehet egy képbe befogni az egészet. Itt a díszóra látszik, a harangtorony pedig a tanácsháza tornyából készült alábbi felvételen.


Tallinn óvárosának látnivalói. A nagyobb piros pontok azokat jelzik, amelyekről posztot is írtam. A Szentlélek-templom a központi nagy piactértől északra áll.

A Szentlélek-templomnak azonban nem ez az egyetlen jelentős történelmi emléke. Az 1525-ben lutheránussá lett templom szentélyében áll még a pompás Szentlélek eljövetele-szárnyasoltár 1483-ból, a lübecki Bernt Notke műhelyéből. A késő középkori Reval gazdagságát jól mutatja, hogy tucatnyi ilyen pompás szárnyasoltár maradt fenn a városban. És nemcsak német nagyvárosok műhelyeiből, de a késő gótika legelitebb központjaiból is, Bruges-ből, Jan van Eyck városából, és Brüsszelből. Legtöbbjük ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.


A templom a konfesszióváltás után is tovább gyarapodott, festett karzatokkal és emberalakos karzat-konzolokkal, epitáfiumokkal, faragott szószékkel. Ebben az időben, 1566-tól 1600-ban bekövetkezett haláláig volt a templom lelkipásztora az a Balthasar Russow, aki 1578-ban megírta a balti tartományok nagy krónikáját, s aki a legnagyobb észt regényíró, Jaan Kross főművének, a magyarra még le nem fordított háromkötetes Három csapás között-nek a főhőse.

holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1holyspirit1

A legszokatlanabb tárgyat azonban a bejárathoz legközelebb eső oszlopon találjuk: egy vörös alapon fehér keresztes dán zászlót.


Hát ez meg hogy kerül ide, egy észt templomba?

Sora van annak.

Dán és egyéb skandináv kereskedők évszázadok óta jártak már Észtországba, amely a legalkalmasabb kikötőt jelentette az értékes szőrmékkel kecsegtető novgorodi piac felé. Természetes módon felébredt bennük a vágy, hogyan lehetne az itteni észt fejedelmek által szedett kikötői és útvámokat kiküszöbölni. És természetesen jött a válasz is: hódítás révén.

A hódítás előtti észt fejedelemségek és várak

A hódításra a 13. század elején adódott jó ürügy, amikor a szaracénok szorongatta Szentföldről visszatérő keresztesek azt sugallták, hogy a szentföldi pogányok helyett a helyben lévő kelet-európai pogányokhoz kellene elvinni fegyverrel a szeretet vallását, s ehhez mindjárt felajánlották fegyvereiket is. A misszióhoz sikerült megnyerni III. Honorius pápa jóváhagyását is. 1219-ben az északi német és déli skandináv fejedelmek két irányból indultak meg a pogány balti népek ellen: északról II. Valdemar dán király és Anders lundi érsek dán, német és vend (észak-európai szláv) csapatokkal, délről pedig a német keresztesek. A dánok június elején érték el Lindanise (a mai Tallinn) kikötőjét, ahol partra szálltak, és letáboroztak a part mellett emelkedő dombon. Ezt a tábort nevezték az észtek Taani-linn-nek, azaz „dán vár”-nak, s innen ered a város mai észt neve. A domb később a német Domberg nevet kapta, amit az észtek Toompea formában asszimiláltak: ez volt évszázadokon át a város közigazgatási központja.

Az ún. Dán király kertje a Toompea keleti peremén, ahol a zászlócsoda megtörtént

A dánok és az észtek között megindult a hosszan tartó követváltás, amit az észtek arra használtak fel, hogy minél nagyobb sereget gyűjthessenek össze a környező vidékről. Végül június 15-én öt oldalról rohamozták meg a dán várat. A védők meginogtak, és egyre inkább vesztésre álltak. Anders érsek letérdelt és buzgón imádkozott. És mikor az észtek már éppen betörtek volna az erődbe, akkor lám: egy zászló hullott alá az égből, vörös alapon fehér kereszttel. A védők a csodától új erőre kaptak, legyőzték a támadókat, s a következő hónapok során leigázták a mai Észtország északi részét, ahol megalapították a dán korona észt hercegségét. Ez a dán zászló, a Dannebrog, a világ legrégibb nemzeti zászlajának születésnapja, amelyet a dánok máig minden évben megünnepelnek.

C. A. Lorentzen: A Dannebrog aláhull az égből, 1809, Koppenhága, Statens Museum for Kunst, és ugyanez a jelenet egy 19. sz. végi koppenhágai szivardobozon


A Dannebrog legkorábbi ismert ábrázolása IV. Valdemar király címerén, 1370

A történetnek persze megvannak a maga előképei: Nagy Konstantin égen látott keresztje az e jelben győzni fogsz mottóval, és, időben közelebb, Bouillon Godfrey keresztes vezér vörös alapon fehér keresztje, amelyben a legenda szerint a szaracénokat legyőző ereje rejlett.


De miért van kitűzve az elnyomók zászlaja a szabad Észtország egy templomában?

A dán uralom nem tartott sokáig Észtországban. A rablók összekaptak a koncon, s a német lovagrend délről egyre inkább fenyegette a dánok balti területeit. 1332-ben trónválság tört ki Dániában, s a dánok a bizonytalanná vált politikai helyzetben azt tették, amit minden okos kereskedő a csőd előtt: eladták észt területeiket a német lovagrendnek. Hatszáz éven át tehát a németek voltak az elnyomók, mégpedig annyira, hogy törvénybe iktatták, hogy észt – Undeutsch– nem viselhet hivatalt, de még városi polgárjogot vagy céhtagságot sem kaphat. Az 1700-as évek elejétől pedig az orosz cári elnyomás társult hozzájuk. Az új elnyomók elmosták a régi emlékét. Annyira, hogy amikor Észtország 1920-ban függetlenné vált, a dán kormány a balti szolidaritás nevében ajándékozott egy dán zászlót Tallinn városának, ahol a zászló született, s a város örömmel tűzte ki azt a tanács templomában.

Kræsten Iversen: A lyndanisei csata, 1935. Bornholm Art Museum

Dán önkéntesek az 1920-as észt függetlenségi háború idején

Aztán 1940-től újabb elnyomók jöttek, a szovjetek, a németek, majd megint a szovjetek. A dán zászló egyiküknek sem volt kedves. A tanács még időben elrejtette a relikviát, s a szovjetek nagy erővel nyomoztak utána, sokakat letartóztattak miatta, de hiába. A zászló elrejtve várta meg Észtország újabb függetlenségét, így gyarapítva a szovjet időszak elrejtéstörténeteinek számát, amilyen például az umanyi haszidok története, akik az 1920-as szovjet bevonuláskor elrejtették csodarabbijuk, a breszlavi Nachman koporsóját, és a folytonos zaklatás ellenére házaknál rejtegették egészen Ukrajna 1990-es függetlenségéig. Észtország ugyanebben az évben vált újra függetlenné, s a rejtekhelyéről előhozott dán zászlót ünnepélyesen újra kitűzték a Szentlélek-templomban.

A balti szolidaritás jegyében azóta többször is került sor Dannebrog-ünnepségekre Tallinnban, a leglátványosabban 1994-ben, amikor négy ejtőernyős dán katona ugrott le egy hatalmas dán zászlóval tízezer méter magasról pontosan az egykori csodás alászállás helyszínére.

Valdemar-napi zászlóalászállás Koppenhágában

Így vált az egykori elnyomó zászlaja a nagy áldozatok árán elért észt szabadság jelképévé.

A Tallinn városcímerévé lett Dannebrog a Szentlélek-templom Bernt Notke-féle szárnyasoltárának (1483) Magyarországi Szent Erzsébet-tábláján

Rózsaszínű levelek 39-40

$
0
0
Elmúlt hat év. A rózsaszínű levelek kötege már alig néhány darabot őriz a cipősdoboz alján.
Igazából már sem nem rózsaszínűek, sem nem levelek.
Mindössze néhány képeslap, egy baka száz évvel ezelőtti sodródásának a hézagosan megőrződött lapjai, rossz minőségben, mai szemmel gyengének mondható fotónagyításokkal és megmosolyogató színekkel.
Két lap foglalja őket keretbe, amik feltüntetnek valamiféle keltezést. Az első:


Előző levelek (térképen szürkével):

Oroszország, 1917
Oroszország, 1917. augusztus 20.
Oroszország, 1916. november 26.
Oroszország, 1916. október 3.
Oroszország, 1916. május 31.
Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.

An. Hern.
Franc Timó
III. B. Kis-korona-gasse 52
Budapest
Ungarn

1917 VIII 20.

Liebe eltern,
Du sicke ich meine venichket mitt meine zvei kolege auch Altofner.
1. Zaubeck Gyula . Kis-korona u, 74
2. Janicsek Jozsef. Föld-u. 47.
3. ein alter bekanter.
Fül grüss u. kuss von euer son
Karl


Kedves Szüleim!
Ezúton küldök egy csekélységet két ismerősömmel Óbudáról.
1. Zaubeck Gyula. Kis-korona u, 74.
2. Janicsek József. Föld-u. 47.
Sok üdvözlet és csók fiatoktól
Károlytól



[Ez a lap még a „békebeli” hadifogságból, Penzából származik. A rajta lévő keltezések a NOSZF-ot megelőző vagy annak közvetlenül az első napjai után keletkeztek. Ennek a későbbiekben újabb világfelfordulást okozó eseménynek talán még a híre sem érkezett el Penzába.

A foglyok kijárhattak fényképezkedni a városba, munkát vállalhattak, a más táborokban lévő otthoni ismerősökkel együtt lehettek. Még működött a Nemzetközi Vöröskereszt levéltovábbító rendszere; a lap a bécsi népességnyilvántartó pecsétjével érkezett Magyarországra. És hozzátehetjük száz évvel későbbi ismereteikből, hogy az egyre zűrzavarosabb helyzetben a fogolytábor szerény ellátást, és bizonyos mértékű biztonságot jelenthetett az egyre kaotikusabbá váló külvilághoz képest.

A Penzában eltöltött tábori időket három évig tartó, gyakran reménytelennek látszó szibériai bolyongás követte. Ennek néhány hézagosan megmaradt mérföldkövét jelölik ki az idilli tájakat és békés szibériai városokat ábrázoló üres képeslapok. Rajtuk se bélyeg, se bélyegző, se címzett.

Hogy annak a három évnek a zűrzavaros történései hogyan befolyásolták Timó Károly sorsát és napi életét, arról e lapokon kívül semmi sem maradt fenn. Hogy mégis fogalmat lehessen alkotni, források feltárására volt szükség.

Az Oroszországba — kiemelten Szibériába — került foglyok hazatelepítésének megismeréséhez a legtöbb eredeti anyagot a HIM helyenként hézagos levéltári anyaga, valamint az ott kutató Dr. Bonhardt Attila nyá. ezredes, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár nyugállományú igazgatójának a Hadtörténelmi Közleményekben 1984., 1985.és 1994.években megjelent publikációi szolgáltatják. Ezekből azonban kevéssé rajzolódnak ki az egyéni sorsok, de akad néhány visszaemlékezés és irodalmi mű, amikből azért fogalmat lehetett alkotni, mi zajlott azokban az időkben.

A Vlagyivosztokba települt Magyar Vöröskeresztes Misszió tevékenységét dell’Adami Géza és Saáry Jenő könyve foglalja össze. Ezen kívül két munka jelent meg, amik alapján valami fogalmat lehet alkotni a hadifogolyéletről: Vándor Ferenc naplója már szerepelt egy korábbi bejegyzésben. A másik munka, Markovits Rodion Szibériai garnizon címen megjelent, ahogy mondani szokták, önéletrajzi ihletésű regénye. Ez utóbbi munka a Nagy háború utáni időkben elképesztő sikereket gyűjtött be Magyarországon és a nemzetközi irodalmi életben egyaránt. Mindkét könyv főhősei tiszti táborokban élhettek: munkára nem voltak kötelezhetők, valamennyi zsoldot és ellátást kaphattak, maguk csinálta kultúrműsorok, újságok, sportvetélkedők tették valamivel élhetőbbé a Szibériában eltöltött éveiket. Viszontagságos éveiket, amilyenekről azonban a közkatonák számára létesített fogolytáborokban még csak álmodni sem lehetett.

A hadifogságból tehát a Távol-keleten keresztül vezetett haza az út, a transzszibériai vasútvonal mentén. Hogy ezt a sors miért hozta így, nincs már pontos magyarázat. Feltételezhetően a visszaút nyugat felé 1918–19-ben igencsak bizonytalanná vált, de szempont lehetett, hogy a vasút mentén az ellenőrzést fokozatosan átvevő cseh légióval nagyobb lehetett a hadifoglyok biztonsága, ha továbbra velük maradnak. Az orosz hadifogságba esett mintegy 2 millió osztrák-magyar katonából végül mintegy tizenötezer fogoly rekedt a Bajkálon-túl táboraiban.]

Az első kép Irkutszk, a megszokott, negatívba karcolt kézírásos felirattal ellátott fotonagyítás. A kép előterében a pályaudvar, mögötte a lomhán szétterülő Angarán ácsolt híd, a mai Glazkovszkj-híd elődje, ami a templomok tornyaival jelzett városmagba visz.

A Transzszibériai Vasút pályája Európa felől érkezve Irkutszktól az Angara völgyének délnyugati peremén húzódott le a Bajkálig, majd innen a tó peremén, annak nyugati csúcsát megkerülve a tó déli szélén vezették tovább. A partszegélyt sok helyen meredek, sziklás hegyoldalak képezték, ezért számos alagutat, viaduktot és támfalat és bevágást építettek. Ezek egyike, az ún. XXV-es számú lábas alagút az egyik leggyakrabban ábrázolt műtárgy.

A következő levelezőlap a tó legnyugatibb csücskében volt természetes kőboltozatot ábrázolja. Az Ormánynak nevezett természeti látványosságot megsemmisítették valamikor az elmúlt száz év során. Az okok nem világosak; az egyik magyarázat szerint az Irkutszk felett épített vízerőműnek a Bajkál-tavat visszaduzzasztó hatása nem csupán az eredeti vasútvonal elárasztását, áthelyezését, de számos egyéb partszegélyi átalakítást vonzott magával. Egy másik szerint az Ormány részét képezte az ott élők vallási rituális szent helyének, a kép hátterében a tóba benyúló a Sámán-fok nevű földnyelvnek, ezért a vallásellenes harc során ennek is pusztulnia kellett.

A végállomás Vlagyivosztok, amit egy szintén üres képeslap őrzött meg. Innen szállították Európába a mindenféle rendű-rangú és nemzetiségű katonát, volt hadifoglyot és családtagjaikat, a szovjethatalom elől menekülőket. Két irányban vitték az utazókat tovább. Az egyik dél felől megkerülve Dél-Ázsiát és Indiát a Szuezi-csatornán át érkezett valamelyik európai kikötőbe, leginkább Triesztbe. A hosszabb út Japán szigetei között, Hawaiit érintve a Panama-csatornán, vagy az Egyesült Államokon át vivő vonatút közbeiktatásával vezetett Európába.

A Japánból származó színes lapok azt valószínűsítik, hogy Timó Károly az utóbbi irányban került haza, megkerülve a teljes földgolyót.

Teljes bizonyosságot a Honoluluból hazaírt levelezőlap ad.



1920. IX. 17.
Szépreményű Zajác Antónia urhölgynek

Budapest. III. ker. Hungarie

Fogadja szivélyes üdvözletem a távolból a rövid viszontlátás reményében

Károly


[A magyar katonák hazahozatalát a kivéreztetett anyaország — függetlenül a gyorsan változó belpolitikai helyzettől és államformáktól — folyamatosan szervezte az előkészítő tárgyalásokat, és ennek részeként létrehozta a Magyar Vöröskereszt Misszióját dell’Adami Géza százados vezetésével. A Misszió 1920 tavaszától működött, és az emberfeletti munkájukról a HIM-ben megőrzött dokumentumokon kívül a misszió vezetőjének és Saáry Jenőnek Megváltás Szibériából címen, könyvalakban megjelent visszaemlékezése részletesen beszámolt. Egy összefoglaló táblázatban hajónként közlik a hazatérő magyar katonák létszámát és a kihajózás idejét. Az időpontok alapján a cseh légionistákat hazaszállító legutolsó, 36-ik hajó, az 1920. szeptember 2-án induló Heffron, amerikai szállítóhajó vette fedélzetre 150 másik magyar hazatérővelés néhány más nemzetiségű fogollyal együtt.


A lapok között lévő fénykép minden valószínűség szerint közvetlenül az indulás előtt készült, és jól mutatja az indulók vegyes összetételét. Közöttük ott guggol vagy térdel a néma üzenetet küldő tábla bal sarka felett Timó Károly. Érdekes dolog volna megtudni, mi lehetett az üzenetük, amit a jövő számára küldtek?]


Rózsaszínű levelek 41

$
0
0

[A kikötőkbe befutó óceánjárókról gyakran készültek félamatőr fényképek, amiket utána a hajókról kiszálló utasoknak árusítottak. Egy ilyen barkácsolt képeslap a Honolulu kikötőjébe beúszó Heffront ábrázolja.

Hawaiit elhagyva a Panama-csatornáig több mint két héten át a végtelen víz vette körül a hazatérőket. A levélkötegből ennek az ötnapos áthaladásnak a dokumentálása elég érthetetlenül hiányzik, bár pusztán az újszerűsége érdemessé tette volna a megörökítésre.

November 4-én áthaladtak a Gibraltári-szoroson, majd november 12-én elérték a trieszti célállomást. Triesztből csupán címzetlen, ügyetlenül színezett képeslapok találhatók a kötegben. Valószínűleg postán küldött lapok sem érkeztek volna gyorsabban Budapestre.


A hajó trieszti érkezéséről csupán mínuszos hírek tudósítanak a napilapokban. Eszerint a hazaérkezőket négy napig tartó vasúti szállítással a Csóton berendezett magyarországi fogadóállomásra szállítják.

Kissé megkésett közlemény Az Est 1920. november 20-iki számából

Egy szerencsésen megmaradt Leszerelési igazolvány-másolat segített a Trieszt és a budapesti megérkezés közti történteket részlegesen megismerni. Csupán ez nyújt támpontokat, mert a tábornak a HM HIM Hadtörténelmi Levéltárban őrzött eredeti iratanyaga igen hiányos, és hősünknek nincs benne nyoma.


Leginkább a környékbeliek és a Nagy háború történetének kutatói számára ismert, hogy Csót településnek a külterületén alakították ki a monarchiaellenes államok hadifoglyainak egyik legnagyobb gyűjtőtáborát, majd a háború végén a kiürült helyszín átalakításával a hazatérő magyar hadifoglyok fogadóállomását. Ugyan eredetileg a nyugati frontokról hazaszállított katonák számára tervezték, azonban a lengyel-szovjet háborúskodás és a csehek dominálta antantmegszállás miatt az Oroszországból érkeztetett katonákat kerülő úton ide szállították kényszerűségből.

A helyszín megválasztásakor fontos szempont volt a nagyszámú fogoly szállítására alkalmas vasútvonal Pápa és Veszprémvarsány között, amely a Nyugat-Magyarországon található vasúti csomópontokkal egész Közép-Európát elérhetővé tette. Ki gondolná, hogy a ma lassan haldokló szárnyvonal Pápateszér és Franciavágás között saját állomással rendelkezett, ahová foglyok tízezreit érkeztették és őrizték, majd bocsátották innen haza.

A háború végén a hadifogolytábor kiürült és megszűnt, helyette a hazatérő magyar hadifoglyok fogadóállomásává alakították át. Eredeti feladata a hazatérők megfelelő ünnepélyes fogadása volt, ami fertőtlenítés és egészségügyi szűrés, majd a megfelelő formaságok után, ha karantén nem volt indokolt, általában három nap után a leszerelt katonák hazabocsátásával zárult.

Mire Károly hazaérkezett, a tábor feladata kissé kibővült: a hazatérőket politikailag és világnézetük szerint is „szűrték”. Ez a feladatbővülés a Tanácskormány elbukása után került be a tábor szabályzatába, elsősorban az oroszországi bolseviki eszmék beszivárgásának a megakadályozására. A politikai szűrés munkáját az ún. „T” osztályhoz beosztottak végezték. Besúgások, jelentések, gyanús személyek listája, gyanúsnak vélt hazaérkezők visszatartása.

Egy visszatartott egykori légionista papírja

Megnyugtató volt, hogy noha Timó Károly évekig a cseh légióval együtt mozgott, ellene a kollaborálás gyanúja fel sem merült. Nem mindenki ment át a szűrőn. Ha megbizonyosodtak arról, hogy valaki a légióban szolgált, az akár a hadbíróságra kerülhetett.

A hosszú tengeri utazás – akár Szovjet-Oroszországból is – vele szemben szükségtelenné tette vesztegzár fenntartását, ellentétben a szárazföldi úton hazatérőkkel. Ünnepélyes fogadás, zenekar, a leszerelési papírok elintézése, valamennyi leszerelési illeték a zsebbe. És a vasútállomásnál az első rózsaszínű levélben katonásdinak indult katonai pálya — mire a levelek hetedszerre is lehullottak — véget ért.]

Rózsaszínű levelek 42. Epilógus

$
0
0
Az utolsó kép már nem a nagy háború száz éven át megőrzött levélkötegének a darabja. De elválaszthatatlan része. Ha valaki egyáltalán végigkövette a lapokból kirajzolódó, hol gyors egymásutánban meglóduló, hol évekig akadozó, csak kérdőjelekkel kipótolt történetet, talán levonhat valamiféle következtetéseket. Élniakarásról, hűségről, szeretetről, emlékezésekről, reményről és kétségbeesésről, és hát arról, hogyan sodródnak tehetetlenül az egyes emberi sorsok egy tébolyodott korszakban, és mégis…

Timó Károly 1920. november 18-án 112 koronával a zsebében, meg öt és negyedév terhével megérkezett Óbudára, a Kiskorona utcába. A családi történet mindösszesen annyit őrzött meg, hogy a betegeskedő özv. Zajácz Lőrincné még felült, és „Ó, Karl!” szavakkal magához ölelte a hazatért katonát. Tíz nap múlva meghalt.

A temetése után két hónappal, 1921. január 26-án Timó Károly és Zajácz Antónia összeházasodott, 1921. december 10-én pedig megszületett a lányuk, Timó Antónia. A mamám.




Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Előző levelek (térképen szürkével):

Irkutszk-Japán-Honolulu, 1917-1920
Oroszország, 1917. augusztus 20.
Oroszország, 1917
Oroszország, 1917. augusztus 20.
Oroszország, 1916. november 26.
Oroszország, 1916. október 3.
Oroszország, 1916. május 31.
Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.

Budavári őrjárat

$
0
0

Török „temető” a budai Vár alatt, valójában inkább emlékhely. Bár a fejfák valóban török koriak, de a budai Várhegy más részeiről kerültek elő, s csak az 1960-as évek második felétől állnak itt – a Budapest folyóirat 1967. áprilisi száma újként említi és címlapon hozza az emlékhelyet –, ráadásul a korabeli fotók tanúsága szerint akkor még több volt belőlük, és nem voltak elkerítve sem. Utóbbi minden bizonnyal a 2000-ben történt felújítás hozadéka.



A török temető-emlékhely a budai Vár oldalában, 1966/1968-ban / forrás: Fortepan, innenés innen

Az elhelyezés ugyanakkor nem légből kapott. Egy 1686-ból származó olasz nyelvű népszerű metszet– Ludwig Nikolaus von Hallart, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem főhadsegédje, később az orosz hadsereg tábornoka, és Michael Wening bajor udvari rézmetsző munkája – ugyanis valóban feltüntet egy török temetőt itt, a Várhegy déli lejtőjén, ami kicsit szokatlan ilyen közel a védművekhez. Talán rögtönzött katonsírokról van szó.

A Hallart-Wening-féle metszet, Il Castello di Buda oppugnato dalle genti del Serenissimo Elettore di Baviera. A temetőt "Z" betű jelöli: le sepolture dei Turchi.

Az emlékhely előtti kövön is ez a metszet látható, vagy legalábbis sejthető, hiszen a metszet képe az alatta levő felirattal együtt jóformán olvashatatlanra kopott: „Török temető / Hallart-Wening metszete alapján (1686) / ترك مزارلق türk mezârliq”. Az egyik fejfa tövében üvegmécses. Éppen az emlékkő még kisilabizálható részeit fotózom, amikor egy orosz pár érkezik. Пожалуйста, mondom, приходите, jöjjenek közelebb. A nő felbátorodik az orosz nyelvű megszólításon, rövid szünet után megszólal: Kicsit beszélek magyarul. Beszélgetni kezdünk. A temető felől érdeklődik: török-e? mikori? Röviden elmondom, amit tudni lehet a helyről, érdeklődve hallgatja, majd megköszöni és boldog új évet kívánva elbúcsúzunk egymástól, ők tovább sétálnak, én még maradok kicsit. Ha már turisták nincsenek, akiket vezetni lehetne, legalább néhány helyi érdeklődő akad.


budavari1budavari1budavari1budavari1budavari1budavari1budavari1budavari1


Feljebb, túl a Déli Rondellán, a Vár felé haladva a Cortina-fal északi oldalán díszes barokk kapuzat húzza meg magát, mintegy meghunyászkodva, félreállítva. Ez az egykori budavári arzenál, a Zeughaus főkapuja. A katonai szertárak a török hódoltságból és a visszafoglaló háborúból éppen csak kilábaló Magyar Királyság jellegzetes építményei voltak, a 18. század első felében sorra épületek az arzenálok a katonailag fontos településeken Pozsonytól Székesfehérváron, Bród/Nagyréven és Belgrádon át Temesvárig és Orsováig.

Matthey főhomlokzati terve, innen

A Zeughaus épülete (l’Arcenal [sic!]) François Langer térképén (Plan de la Forteresse de Bude, 1749) / Budapest Főváros Levéltára, innen

Az egyik legfontosabb érthető módon a budai volt. Jelentőségét – és általában a fegyvertárak fontosságát – jól mutatja, hogy amíg a budavári királyi palota a visszafoglalás óta eltelt ötven év alatt sem épült újjá teljesen, ezalatt fegyvertárból kettő is épült a Várhegyen. Miután az első, a török kori arzenál helyén felépült Fegyvertár az 1723-as húsvétvasárnapi tűzvészben elpusztult, romjain alig két évvel később már el is kezdődött az új arzenál építése Johann Matthey hadmérnök és Donato Felice Aglio/d'Allio tervei alapján. Maga az épület a főkapuval ellentétben meglehetősen egyszerű megjelenésű volt – elvégre gyakorlati célokat szolgált –, a korabeli pest-budai metszeteken, majd később fényképeken nem különösebben feltűnő, városképileg mégis meghatározó volt. Erre utal, hogy a 18–19. században valamirevaló pest-budai útleírás nem hagyhatta említés nélkül a Zeughaus épületét.

budavari2budavari2budavari2budavari2budavari2budavari2

A mára bejárat nélkül maradt kapu tehát a második Fegyvertárhoz tartozott. Díszes kartusba foglalt feliratát szerencsére nem Dante ihlette: Carolus Sextus me fundo elevabat, VI. (magyar királyként III.) Károly emeltetett engem alapjaimtól. A szöveg egyben kronosztikon is, ha azonban elkezdjük kiszámolni, rögtön kiderül, hogy jelenlegi formájában inkább anakronosztikon, hiszen a nagy betűk összege 1680-ra rúg. Az hat évvel lenne Budavár Hallart-Wening által is megörökített visszafoglalása és harmincegy évvel III. Károly trónralépte előtt. Csak az elevabat kis L-jét hozzáadva áll helyre a kizökkent idő: a szertár 1730-ra, öt évnyi építkezés után végre valóban készen állt, bár működését csak 1731–32 során kezdhette meg.


Kétoldalt felül az Állhatatosság és Bátorság alakjai állnak, kezükben egy-egy kartus, amely elárulja kilétüket, összeolvasva pedig III. Károly jelmondatát – Constantia et fortitudine, állhatatossággal és bátorsággal – adják ki, amely egyúttal az építésre vonatkozó feliratot is kiegészíti. A szobrokat alkotó művész ugyan ismeretlen, de talán előképül szolgálhatott hozzájuk a bő egy évtizeddel korábban felújított melki apátság két szobra. Lorenzo Mattielli, vicenzai születésű bécsi udvari szobrász 1717-es alkotása szintén két allegorikus alakot ábrázol, a különbség csupán annyi, hogy Mattiellinél kettőjükre jut egy kartus, benne az uralkodói jelmondattal.



A Mattielli-féle Állhatatosság és Bátorság a melki apátságban, innen

A jelmondat jó ómennek bizonyult. A 19. század végi nagyszabású építkezéseket ugyanis egyedül a főkapu élte túl. Az épület egyes részeit már az 1850-es évektől a királyi palota konyhája és gazdasági helyiségei foglalták el, sorsát azonban a királyi palotaegyüttes Ybl Miklós, majd Hauszmann Alajos vezette átépítése pecsételte meg. 1901-re a Zeughaus épületét teljesen elbontották. 1898 elején, a bontás megkezdésekor Hauszmann – akinek budavári építészeti örökségét épp mostanában építik vissza – beépíttette jelenlegi helyére, a kapu boltíve alá helyezve az eredetileg a timpanon csúcsán állt Herkules-szobrot. Utóbbinak mára nyoma veszett, talán a második világháborúban semmisült meg, Bánrévy György 1933-as tanulmányában még mint meglévőt említi. Az 1930-as évekbeli fotókon ugyanakkor még látszik az „elevabat” kiemelt L-je, bár a felirat ekkorra már megrongálódott, egy 1982-es fényképen pedig már olvashatatlan. A hibás kronosztikon tehát nem 18. századi typo, hanem a modern restauráció számlájára írandó.

budavari3budavari3budavari3budavari3budavari3

budavari4budavari4budavari4budavari4budavari4budavari4budavari4


Firenze királyai

$
0
0

Firenzének természetesen éppúgy nincsenek királyai, mint Velencének királynője. Igaz, a Quattrocento évtizedeiben számos koronás fő látogatta meg a várost, kezdve János bizánci császárral a firenzei zsinat idején (1439-1445), amely nagyban hozzájárult a zsinatot kezdeményező Medici családnak, Firenze koronázatlan királyainak felemelkedéséhez, egészen VIII. Károly francia királyig, akinek 1494-es firenzei megszállása a Mediciek bukását hozta el. De a reneszánsz Firenze három olyan királyt tekintett sajátjának, akik még a bizánci császárnál is távolabbi Keletről érkeztek ide évről évre minden január hatodikán, hogy hódoljanak a zsidók újszülött királya előtt.

A háromkirályok napját – amelynek hagyományos ikonográfiájáról itt írtam részletesen– a város látványos felvonulással ünnepelte. A felvonulás egy-egy központi térről indult, a Battistero vagy a Signoria elől, és mindig az óváros északi negyedében álló San Marco templomnál ért véget, ahol a három napkeleti király – és a kíséretükben lévő számos firenzei polgár – átadta ajándékát a templom előtti téren felállított jászolnál.

A reneszánsz háromkirályok-felvonulások útvonalainak gerince Firenzében (észak lefelé van). A tényleges útvonal persze ennél jóval bonyolultabb volt, hiszen „az egész várost bejárta”, de mindig elhaladt a d-vel jelölt Medici-palota előtt. a: San Marco, a felvonulás végpontja; b: a Battistero, ahonnét a menet 1390-ben indult; c: Signoria, ahonnét a menet 1429-ben indult; d: a Medici-palota a Via Largán. A teljes térképért (Giuseppe Molini 1847, de rajzolta Ferdinando Ruggieri 1731) katt a képre

Az ilyenfajta nagy rituális felvonulásokat a középkori Európában külön vallásos társulatok szervezték, ahogy azt az úbedai vagy mallorcai nagyheti szertartásoknál már láttuk. A háromkirályok menetét Firenzében a Compagnia de’ Magi (a háromkirályok olaszul re magi, a „mágus-királyok”) rendezte, akiknek történetét Rab Hatfield írta meg részletesen a Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 1970-es számában. A társulatról az első feljegyzés 1390-ből maradt fenn egy névtelen krónikástól, aki így írta le az azévi felvonulást:

A dì vi di genaio si fe’ in Firenze una solenne e magnia festa alla chiesa de’ frati di santo Marcho de’ santi Magi e della stella. I Magi andorono per tutta la città molto orevolemente vestiti et chon chavagli et cho’ molta conpagnia et co’ molte novità. I’ re Rode istette a santo Giovannni i’ su ’n uno palcho molto bene adornato chon sua gente. E passando da santo Giovannj, salirono i’ su’ palcho dov’ era Erode e quivi disputorono del fanciullo che andavano ad adorare e promettendo di tornare a Erode. E fatta l’oferta i Magi al bambino, e non tornando ad Erode Erode gli perseghuitò e fe’ ucidere molti fanciulli contrafatti in braccio alle madri e balie. Et chon questo finì la sera la festa ale 23 ore.
Január hatodikán Firenzében a San Marco templomának társulata megtartotta a háromkirályok és a csillag nagy és ünnepélyes felvonulását. A három király igen díszes öltözetben, lovakkal és nagy kísérettel, és számos új látványossággal az egész várost bejárta. Heródes király Keresztelő Szent János templománál [a Battisterónál] ült udvaroncaival együtt egy gazdagon díszített emelvényen. A három királyok a keresztelőkápolna előtt elhaladva felmentek az emelvényre, ahol Heródes volt, és tárgyaltak vele a gyermekről, akinek imádására indultak, s megígérték Heródesnek, hogy visszatérnek hozzá. Miután pedig a királyok hódoltak a gyermek előtt, és nem tértek vissza Heródeshez, emez üldözésükre indult, és sok gyermeket megöletett, akiknek festett képeit anyáik és dajkáik tartották karjukban. Ezzel ért véget a felvonulás délután öt óra tájban.

1429-ből újabb leírás maradt ránk. Ekkor már a betlehemi gyermekgyilkosság jelenete el is maradt, s a hangsúly teljesen a pompás felvonulásra és a látványosságra helyeződött át. A menet ekkor már nem a keresztelőkápolnától indul, hanem a Signoria teréről, azaz kétszer olyan hosszú útvonalon halad. Szükség is volt erre, hiszen másként el sem fért volna. A hétszáz (!) lovas résztvevő közül az elsők már minden bizonnyal odaértek a San Marco jászolához, amikor az utolsók még el sem indultak. Figyeljünk fel rá, hogy a VIP-tribünök a Via Larga mentén álltak, ahol a Medici-palota is épült.

Giovedì a dì vi di gennaio 1428 [1429] si fece la festa de’ Magi. Et fu orrevole et bella festa. Et in sulla piazza de’ Signiori si fecie uno palcho a Santo Romolo ché vi stette il significhato del re Roda ornato come re, et molti in sua compagnia col dirizzatoio di valuta assai degli arienti che su v’erano. Incominciò la mattina la festa. Et bastò insino a ore xxiiii° detto dì sanza il dì dinanzi. E passo[rono] la mattina per la piazza detta e xx vestiti di camici frateschi col significato di nostra Donna e ’l suo figliuolo. E andò in sul palcho alla piazza di San Marcho. Et dopo mangiare circha a settecento vestiti a chavallo furono, in tra’ quali fu[rono] i tre Magi e i loro compagnj vestitj orrevolemente. Et delle belle cose che vi fu[rono] i loro, furono tre giughanti et uno huom salvaticho, e in su uno carro il significhato di Davitti, che uccise il giughante colla fronbola. E chi era per Davitti andava ritto inn alti et molto destramente in sul charro. E’lla via Largha dal chanto di San Giovanni insino alla piazza di San Marcho da ogni lato della via era[no] palchetti e panche ornate di panchali e tappeti e spalliere. Et era una bella chosa a vedere quello aparecchio in quella via.
1429. január hatodikán tartották meg a Háromkirályok ünnepét, amely pompás és szép ünnepség volt. A Signoria terén, a San Romolo templomnál emelvényt építettek, amelyen a Heródest alakító, királynak öltözött figura állt nagy számú kíséretével együtt, a rengeteg ezüsttől drágálló fövegekben. Az ünnepség délután hat óráig tartott, nem számítva a rákövetkező napot. Reggel a Huszak tanácsa vonult végig a téren szerzetesi öltözékben Miasszonyunk és az ő Fia megszemélyesítőivel, s a San Marco téri emelvényhez mentek. Ebéd után pedig közel hétszáz lovas vonult fel, közöttük a három király és kíséretük, pompás öltözékben. Az ott látható számos csodás dolog között volt három óriás és egy vadember is, s egy szekéren Dávid megszemélyesítője, aki parittyával megölte az óriást. S aki Dávidot játszotta, nagyon ügyesen és teljesen egyenesen állt a szekéren. A Via Largán pedig a keresztelőkápolna sarkától egészen a San Marco teréig mindkét oldalon állványok és padok voltak zászlókkal, szőnyegekkel és ülőpárnákkal ellátva. Gyönyörű látvány volt, ahogy feldíszítették azt az utcát.

A San Marco templom és kolostor eredetileg a bencés szilvesztrinus kongregációé volt, akiket azonban laza életmódjuk miatt IV. Jenő pápa 1437-ben kiutasított innen. Cosimo de’ Medici, aki 1434-ben tért vissza velencei száműzetéséből, és ekkoriban fogott hozzá családja politikai helyzetének megszilárdításához, felismerte a lehetőséget, s felajánlotta a pápának, hogy saját költségén új, megbízhatóbb szerzetesrendet telepít a kolostorba. A rend az obszerváns (azaz a regula szigorúbb értelmezését követő) domonkosoké volt, akik csak néhány évtizede vonultak ki a Firenze szellemi központjának számító Santa Maria Novella domonkos kolostorból Fiesoléba.

A templommal együtt Cosimo az ott székelő Háromkirályok-társulatot is megörökölte, s ettől fogva az évenkénti (sőt évente kétszeri, mert a város védőszentje, Keresztelő Szent János június 24-i ünnepén is megismételt) felvonulás egyre inkább Medici-párti politikai színezetet öltött. A Mediciek nagy összegekkel támogatták a felvonulások fényét, a család és barátaik beléptek a társulatba, s ők öltöztek be háromkirályoknak és kíséretüknek, mint azt a Medici-palota kápolnájának hatalmas freskóján is látjuk, amelyről hamarosan szó lesz.

A háromkirályok menetének kezdete Benozzo Gozzoli 1459-es nagy freskóján a Medici-palota kápolnájában. A királyok központi csoportját (fent) a menet végi díszhelyen a Medici-család és klientúrájuk alkotja; középen feketébe öltözve Cosimo de’ Medici. A szemközti falról a Medici-körhöz nem tartozó polgárok portréi néznek vissza döbbenten az udvartartásra (lent)


Cosimo az egész San Marco templomot és kolostort saját költségén építtette át reneszánsz stílusban „udvari építészével”, Michelozzóval. A kolostor pompás árkádos kerengőt kapott, és a korban újdonságként nagy könyvtártermet is, ahol Cosimo humanista kéziratgyűjteményét helyezte el. Látható, hogy nemcsak a társulat, de a kolostor is a kiépülő „Medici-negyed” reprezentatív eleme lett a Medici-palotával és a Medici-templomnak számító San Lorenzóval együtt, amelyet ugyancsak Cosimo építtet át Brunelleschivel, s ahol majd Michelangelo készíti el a Medici-sírkápolnát. Az új templomot 1443-ban, Vízkereszt, azaz Háromkirályok ünnepén szentelte fel IV. Jenő pápa Szent Márk és Cosimo védőszentjei, Szent Kozma és Damján tiszteletére a firenzei zsinatra egybegyűlt egyházi és világi méltóságok jelenlétében. Minthogy a zsinatot a keleti és nyugati egyház egyesítésére hívták össze, a számos keleti főpap és humanista részvétele igazi keleti színezetet kölcsönzött az ez évi háromkirályok-felvonulásnak.



A kolostor celláiba pedig a rend tagja és a kolostor lakója, a Fra Angelicónak nevezett Giovanni testvér festett a szerzetesek számára egy-egy szent képet. Annak mintájára, hogy „melyik könyvet vinnénk magunkkal a lakatlan szigetre”, ezek a domonkosok is ezt az egyetlen képet kapták útravalóul a „hétlépcsős hegyre”, ahogy kései utódjuk, Thomas Merton nevezte a szerzetesi vállalkozást, ezen szemlélődve kellett kigazdálkodniuk maguknak az egész életükre elegendő lelki táplálékot.



A kolostorban Cosimo is fenntartott magának egy cellát, ahová imádkozni vagy itt elhelyezett könyvtárát olvasni visszavonult. Fra Angelico és segédje, Benozzo Gozzoli ide is festettek egy freskót, mégpedig nem mást, mint a háromkirályok imádását. A Masaccio szoborszerű, méltóságteljes alakjaiáltal inspirált figurák ünnepélyes, klasszikus menetben közelítenek a kis Jézushoz. Sokan olyan keleti ruhákat és fövegeket viselnek, amilyeneket a firenzei zsinat keleti résztvevői, s amilyenekben a János császár zsinati bevonulásán részt vevő Piero della Francesca is megfestette képei – a Krisztus keresztelése vagy az Ostorozás– keleti figuráit. A kép előtt szemlélődő Cosimo a világi hatalom és vagyon helyes rendeltetését mélyíthette el belőle.


Cosimo jó üzletember módjára igyekezett a bevált partnereket megtartani kapcsolati hálójában. Ezért amikor egy évvel a San Marco felszentelése után, 1444-ben hozzáfogott családi palotája átépítéséhez, ezt is Michelozzóval végeztette el, majd a palota kápolnáját 1459-ben Benozzo Gozzolival festtette ki. A kápolna három falát teljesen beborító freskók témája természetesen a háromkirályok menete volt. Jellemző, hogy míg a Mediciek nyilvános megrendeléseikben a firenzei reneszánsz Masaccio, Donatello, Brunelleschi által képviselt klasszicizáló, visszafogott irányzatát pártolták, addig egy ilyen privát, csak a család és vendégeik által látott dekorációt az internacionális gótika ragyogó, részletgazdag, túlburjánzó stílusában rendeltek meg, amely a 15. század első felében még a legkedveltebb volt Toszkánában. Nem is csoda, hiszen a kápolna fogadóteremként is szolgált, amelynek a firenzei reneszánsz nagyszerűségét még nem ismerő külföldi – azaz főleg más itáliai városokbeli – méltóságokat is el kellett kápráztatnia. Cosimo kifejezetten Gentile da Fabriano ilyen stílusú Háromkirályok-oltárképét ajánlotta mintául Gozzolinak, amelyet az ellenlábas Strozzi család állíttatott 1423-ban a Santa Trinità-templomban, s amelynek az egész város csodájára járt.

Gentile da Fabriano: A háromkirályok imádása, 1423, ma az Uffiziben (részletekért kattints!)

A stílus egy korábbi példája: Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1375-85, eredetileg a sienai dómban, ma a sienai Pinacoteca Nazionaléban

A kápolna három falán kinyíló dombos-erdős tájban, a század legcsodálatosabb tájképében gazdagon öltözött lovasok hosszú sora kanyarog hegynek fel, ahol a bevett ikonográfia szerint a hegytetőn Heródes városa, Jeruzsálem áll, majd onnan ismét lefelé, a betlehemi jászolhoz, amely ez alkalommal a Medici-palota kápolnájának szentélye. Láttuk már, hogy a menet a város közismert polgáraival indul, s a Medici-családdal és klientúrájukkal végződik. A három fal mindegyikének közepén pedig egy-egy király lovagol arannyal gazdagon díszített ruhában és lovon: a hagyománynak megfelelően egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. A Medici-család előtt lovagló fiatal számos utalás szerint nem más, mint a trónörökös, az ekkor még csak tíz éves Lorenzo de’ Medici, a későbbi Magnifico, noha több évvel idősebb, idealizált alakban. A Mediciek c. friss és népszerű olasz-angol TV-sorozat egy epizódja megható módon mutatja be, ahogy a gyermek Lorenzo megáll a készülő freskó előtt, s miközben nagyanyja, Contessina de’ Bardi, Cosimo felesége segítségével felismeri az egyes alakokat, köztük önmagát, a rá váró történelmi szerepre is ráébred.







A menet célpontja a negyedik falon nyíló szentély közepén álló oltárkép, amelyen Szűz Mária imádja frissen szült gyermekét, ahogy azt a 14. századi Szent Brigitta leírta népszerű látomásaiban. A képet Cosimo másik felfedezettje, Filippo Lippi karmelita szerzetes-festő készítette. Története és ikonográfiai utalásrendszere azonban olyan gazdag és bonyolult, hogy külön posztba kívánkozik.



A háromkirályok menete mindenekelőtt részletgazdagságával nyűgözi le a nézőt, aki azt kívánja, bárcsak maga is beléphetne a tájba, és mohón veszi sorra a figurák, állatok, épületek, mellékes epizódok színes sokaságát. Hogy legalább valamelyest átérezhessük ezt az élményt, érdemes zenével együtt végiglapozni az alábbi kivágás-sorozatot.



Jordi Savall – Hespèrion XXI: Istampitta / Saltarello (14. sz. itáliai kéziratból)

remagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagiremagi


A Mediciek által támogatott művészek közé tartozott Botticelli is, akit Lorenzo anyja, Lucrezia Tornabuoni – maga is tehetséges politikus és költőnő – fedezett fel és hívott meg lakni a Medici-palotába. Itt Lorenzóval és öccsével, Giulianóval együtt nevelkedett, velük együtt tanult kiváló tutoruktól, Marsilio Ficinótól, majd velük együtt vett részt a Ficino alapította Platóni Akadémia előadásain, amelyek tanulságai meg is látszanak mitológiai tárgyú festményein. Lorenzo mintegy a család tagjaként vette igénybe diplomáciai szolgálatait, azaz adott neki olyan festői megbízásokat, amelyekkel lekenyerezte partnereit, így például IV. Sixtus pápát a Sixtus-kápolna 1482-es freskóival. Máskor jól fizető munkákat szerzett neki, így például 1475-ben a Santa Maria Novella domonkos templom Zanobi-kápolnája oltárképének megfestését.

Az oltárképet Gaspare di Zanobi del Lama bankár rendelte a firenzei elit templomában vásárolt halotti kápolnája számára. Minthogy Zanobi a Medici-bankház kliense és lekötelezettje volt, hálásan fogadta a Lorenzo de’ Medici által ajánlott festőt, s a képen jóval nagyobb teret engedett patrónusainak, mint saját magának. Eleve sokatmondó, hogy a háromkirályok jelenetét választotta az oltár témájául, s ha már így döntött, a három királynak nem is szolgálhatott modellül más Firenzében, mint a Medici-család három egymást követő feje: az öreg Cosimo, aki éppen átadja ajándékát Jézusnak, s öccse, Lorenzo és fia, Piero, akik a megemelt jászol tövében várakoznak a sorukra (a megemelés talán a San Marco-téri jászol emelvényét idézi). A kép festésekor ők már mindhárman halottak. A balodali csoport szélén áll, kedvenc fehér lova mellett, a fiatal Lorenzo és barátai, Angelo Poliziano és Pico della Mirandola, míg a jobboldali csoport élén lehajtott fejjel Lorenzo öccse, Giuliano, a csoport mögött pedig aranybarna köntösben, szembenézve velünk, maga a festő, Botticelli. Zamboni szerényen meghúzódik a jobboldali csoport közepén, ránk tekintve, és alig észrevehetően önmagára mutatva, jelezve, hogy ki fizette a muzsikát.




Néhány évvel később, 1481-ben Lorenzo a család által pártfogolt és asztaluknál étkező másik fiatal művésznek, Leonardo da Vincinek is jól fizető munkát szerzett. Az egykor a Porta Romana előtt állt San Donato in Scopeto ágostonos kolostornak kellett megfestenie a háromkirályok imádását. A szerzetesek valószínűleg ugyancsak a Mediciek iránti tiszteletből választották ezt a témát. Leonardo figyelembe vette Botticelli számos újítását: hogy a korábban mindig az egyik sarokban ülő s a másik oldalról érkező menetet fogadó Madonna és Gyermeket most középre helyezte megemelt szinten, és két oldalról vette körbe csoporttal, vagy a romokat, amelyek a Jézus születésével romba dőlő régi világrendet jelképezik. De mint szokása volt, ha egy festői problémát fejben megoldott, már nem fáradt azzal, hogy a táblán is megfesse azt. Részletekben veszett el, a csodálkozás ötven árnyalatának megfestésében a körülállók arcán, kísérletezéssel a lófejek beállításain, s egzotikus firkákkal, például kiselefánttal a háttérben. A tanulságok egy részét aztán későbbi képein felhasználta, például Mária pózát a Sziklás Madonnán, vagy a lófejeket az Anghiari csatán. De a Háromkirályok-képet soha nem fejezte be.







Az ágostonosok egy darabig szép szóval kérték, aztán erőszakosan követelték, végül Lorenzo, hogy megelőzze a botrányt, Leonardót kiajánlotta Milánóba Ludovico da Sforzának. Azok ketten nagyon egymásra találtak, Lorenzo pedig Botticelli tanítványát, a Medici-kápolna oltárképét megfestő Filippo Lippi fiát, Filippino Lippit kérte fel az ágostonos megbízás teljesítésére.


Filippino Lippi 1496-ra készült el a mestere stílusát és kompozícióját követő oltárképpel. Ekkorra azonban Firenzében megváltozott a politikai légkör. Lorenzo 1492-ben meghalt, a Mediciek népszerűsége elenyészett, s Lorenzo két fia, Piero és Giovanni 1494 egy hajnalán titokban kényszerültek elmenekülni a városból. De mivel egy firenzei Háromkirályok-kép nem lehet Mediciek nélkül, a három király szerepét a másik, Cosimo öccsétől, Lorenzótól származó ág tagjai veszik át, maga Lorenzo, fia, Pierfrancesco és az ifjabb Lorenzo és Giovanni, akik egyébként korábban Botticelli két híres képének, a Tavasznak és a Vénusz születésének a megrendelői is voltak.


Lorenzo idősebbik fia, Piero folyóba fulladt, öccse, Giovanni pedig csak 1512-ben tér vissza Firenzébe mint X. Leó pápa. Ezen a Raffaello által festett portréján már unokatestvére, Giulio is ott mosolyog balra, aki majd VII. Kelemen néven lesz a második Medici-pápa. A Mediciek csillaga ismét felragyog. Ismét Firenze urai lesznek, s ezúttal már ki sem adják kezükből a hatalmat. Cosimo, aki 1537-től 1574-ig hercegi, majd nagyhercegi címmel és kemény kézzel uralja Firenzét, majd egész Toscanát, az egykori köztársaság jelképét, a Signoriát alakítja át Heródes palotájává. A második emeleten rendezi be hercegi lakosztályát, amelynek minden egyes szobáját egy-egy nagy őse emlékének és dicső tetteinek szenteli, kezdve Cosimo il Vecchióval. A Lorenzo il Magnificónak szentelt szoba mennyezetén maga Lorenzo ül trónuson és fogadja közeli és távoli, ismerős és egzotikus országok fejedelmeinek és királyainak szerecsenekkel, zsiráfokkal, oroszlánokkal érkező és ajándékokat hozó követeit. A háromkirályok jelenete továbbra is a Mediciekhez kötődik, csak a szerepek fordultak a visszájára.


Határjárás

$
0
0

Az Agosto Foundationtól kapott prágai ösztöndíjamról Berlinbe hazafelé indulva járatlan utat választok. Szeretném útközben megnézni a cseh-német határon, a szász- és cseh-svájci homokkőhegységben álló Pravčičká Branát avagy Prebischtort, Európa legnagyobb természetes kőívét.

A Pravčičká Brana, ahogy képzeletemben él

Vonattal a cseh határállomásig, Děčínig (német lakosságának 1946-os kitelepítéséig Tetschen) utazom. Itt átszállok a kétóránként közlekedő buszra, amely az Elba mentén felvisz Hřensko (Herrnskretschen) határfalucskába.

A falu a háború előtt a Szudétavidék népszerű üdülőhelye volt az Elba partján és a „svájci hegyvidék” lábánál, szecessziós szállodákkal és villákkal, turistautakkal fel a Prebischtorhoz és más kilátópontokhoz, és csónakkal be a festői Kamnitzklammba (Edmundová soutěska), a Kamnitz/Kamnice folyócska szurdokába. A folyócska mentén orsósan kiszélesedő központjában a barokk Nepomuki Szent János-templom körül századfordulós hotelek és éttermek állnak, köztük az 1905-ben közvilágítás céljára alapított, majd az elektromosság térnyerésével villává átalakított egykori acetiléngázgyár szecessziós épülete.

prebisch1prebisch1prebisch1prebisch1prebisch1prebisch1

A Prebischtorhoz a falu fölött három kilométerrel kanyarodik le a műútról a Gabriella- avagy Hiúz-ösvény. Magas sziklafalak, fenyők, bükkfák, tölgyek között kanyarog. Helyenként még bazaltkockák borítják. Régi visszaemlékezések szerint a háború előtt, a német világban az egész utat bazalttal burkolták, akkora volt a turistaforgalom a Prebischtorhoz, s ezen az urak lóval, az úrhölgyek lovas szekérrel is fel tudtak menni a látványossághoz.


prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2prebisch2

Nem sokkal múlt dél, de már erősen száll le a köd. Hirtelen lehűl az idő, és hamarosan hullani kezd a hó is.

prebisch3prebisch3prebisch3

A természetvédelmi területen a kidőlt fákat nem takarítják el, ott maradnak a természet körforgásában. Csak a turistautakról vontatják le őket, de a jelöletlen utakról még azt sem, ahogy majd látni fogjuk.

prebisch4prebisch4prebisch4

A fedetlenül maradt ösvényeken az erózió pompás érhálózatokká mossa a gyökereket.

prebisch5prebisch5prebisch5prebisch5prebisch5

Az ösvény váratlanul fordul a Prebischtor sziklája elé. A kis völgyhídra lépve hirtelen magasodik fel az erózió alkotta homokkő kapu, előtte japános rajzú kopár fekete fával. Az igazán szép látvány a kapu másik oldaláról nyílna, de a terepre jegypénztáron keresztül vezet az út, s az most, covid idején zárva van.


prebisch6prebisch6prebisch6prebisch6prebisch6prebisch6

A Gabriella-ösvényre visszakanyarodva nemsokára meredek ösvény kapaszkodik fel a Prebischtor sziklája mögé. A turistatérkép jelöli, de anélkül szinte láthatatlan, pláne a frissen hullott hó alatt. Újra meg újra visszacsúszom rajta. Mindkét lábamba beleáll a görcs, mire feljutok a kétszáz méter tetejére, ahol az ösvény a Fremdenwegre csatlakozik.



A Fremdenweg Szász-Svájc első turistaútvonala volt, nagyjából 1790 és 1851 között. A drezdai udvarnak azok a művészei alakították ki, kezdve Adrian Zinggel és Anton Graffal, akik elsőként jöttek el ide a homokkőhegység bizarr szikláit festeni. Az 1800-as évek elejére már beállt útvonal volt, amelyet Carl Nikolai és Wilhelm Götzinger írtak le részletesen egyre bővített kiadásokat megért útikönyveikben az egyre gyarapodó művelt közönség számára. Pontos útvonalát Matthias Krell rekonstruálta 1998-as disszertációjában. Az 1843-53 közötti második Habsburg katonai felmérés már feltünteti Csehország térképén.


A szászországi turisztikai hivatal által a 20. században a Szász-Svájc fő turistaútvonalaként kialakított Malerweg csak részben követi a Fremdenweget. Értelemszerűen nem is lép át Csehországba, nem úgy, mint a Fremdenweg, amelynek egyedül ez az egy szakasza viseli még az eredeti nevet. Manapság azonban kevesen járnak rajta, részben mert nem kijelölt útvonal, részben pedig mert szükség van hozzá papírok nélküli határátlépésre, ami ugyan EU-polgárok számára legális, de mégis szokatlan dolog.


Hřensko és környéke. A határjárás útvonala a térképrészlet közepén ágazik le a műútról és megy északkelet felé a határhoz, majd a határ mentén nyugatra az Elbához, ahogy a piros pontok jelölik. Érdemes ránagyítani. A túrához nem ezt a térképet, hanem a nagyon részletes Locus Map turistatérképet használtam, de annak csak androidos verziója van, nem tudom ide beilleszteni.

A Fremdenwegen csupán ötszáz méter a német határ. Jobbra a köddel teli meredek völgy peremét ijesztő rajzú kopár fák szegélyezik, mintha Caspar David Friedrich járt volna itt (aminthogy csakugyan járt is itt). A gerinc végén az út négyfelé ágazik. Én még egy darabig a Fremdenweget követném, de azt kidőlt fák zárják el, így hát a határ mentén húzódó, jobbról-balról határkövek szegélyezte Grenzwegen indulok kelet felé, az Elbához.


prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7prebisch7

Egy idő után a Grenzweg meredek falú mocsaras katlanba torkollik, a kivezető utat kidőlt fák torlaszolják el. Át kell küzdenem magam a párhuzamos Fremdenwegre. A hatalmas farönkök kikerülésében itt is és később is az egész út folyamán nagy segítségemre vannak a szarvasok és vaddisznók csapásai a hóban, akik a terepet jól ismerve, és legszívesebben a kitaposott utakat követve jó intuícióval és ergonomikusan kerülgették a kidőlt fákat.



A Fremdenweg mellett számos szikla is jelzi, miért kedvelték ezt az útvonalat a romantikus festők. A legnagyobb az Oroszlánszikla-csoport, egy összeomlott nagy homokkőoszlop romjaiban is monumentális darabjai, amelyeket az ösvény nagy hurokkal kerül ki.


prebisch8prebisch8prebisch8prebisch8prebisch8prebisch8prebisch8

Azért a Fremdenweg sem futópálya. Ezt is vastagon borítják a kidőlt fatörzsek, szerencsére az erdei állatok már kijelölték köröttük a hóban az ajánlott haladási irányt. Közel két óra alatt teszem meg a három kilométeres utat. Az ösvény egy idő után a határra érkezik, s egy darabig a határvonallal – a Grenzweggel – együtt fut. Ismét jobbról-balról határkövek és az államhatárra figyelmeztető kétnyelvű feliratok.



Aztán az út elágazik észak felé, s hamarosan zölddel jelölt turistaúttá, a Malerweggé válik. A jelöléseken kívül már a számos lábnyom és a hóember-kezdemények is mutatják, hogy járt útról van szó, s az is, hogy a mocsaras terepet sok helyen faráccsal teszik járhatóvá. Elhaladok a Großer Winterberg alatt, s rátérek a Bergsteigre, a folyóhoz levezető sok száz lépcsőfokra. Az ösvényt szegélyező bizarr sziklaképződmények közül a legizgalmasabb egy háromfejű troll, amely legnagyobb fejének kitátott szájával, lehunyt szemével várja a gyanútlanul lefelé botorkáló turistát. Pont a szürkületnek és a fáradtságnak ezen a pontján nyújtja a leghitelesebb alakítást.


prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9prebisch9

Az Elba-parti Schmilkában, az utolsó német határfaluban épp akkor gyúlnak ki a fények, amikor a Bergsteigen a falu fölé érek. Jó volt az időzítés. Ennek az útnak egyetlen részét sem szerettem volna sötétben megtenni.



A schmilkai malom ma (fent) és a drezdai Adrian Ludwig Richter (1803-1884) metszetén (lent)


A komp éjszakáig jár. Átkelek vele az Elbán a kisvasút túloldali állomásáig. Drezdában szállok át a berlini gyorsra.

Sörgyár a Skadarliján

$
0
0

A Skadarlija, Belgrád bohém utcája az óvárosból ereszkedik alá a külvárosba. Alsó végét a piacnál oszmán stílusú kút jelöli, a szarajevói piacon álló Sebilj kópiája, felső végét pedig emlékoszlop, amelynek hosszú szövege felsorolja, hogy az elmúlt száz évben milyen jeles kafanák – kávéházak, zenés kocsmák – üzemeltek az utcában, s ezeket a kafanákat milyen nagy költők, festők, zenészek és merengő bölcsészek tették híressé Belgrád- és országszerte.


Néhány közeli kocsmát más elemek tettek híressé. A Skadarlija felső részének közelében állt az 1860-ban alapított Kod Albanije kafana, ahol Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös szarajevói gyilkosai terveiket szövögették. Ha már szarajevói munkásságuknak külön képes posztot szenteltünk,álljon itt egy kép annak belgrádi hídfőjéről is. Ennek helyén ma az 1939-ben épült Palata Albanija áll.


A 19. század elején, a belgrádi vár sáncainak felszámolása után először cigányok települtek le itt, az egykori sáncok között lefelé futó Bibijin patak mentén, amely a Skadarlija nyomvonalát is kijelölte. A cigánynegyed, akárcsak a granadai Albaicín, a berlini Rixdorf, vagy a budai Tabán, hamarosan bohém lakónegyeddé, majd a városi szabályozás vasmarkán kívül eső városszéli mulatónegyeddé alakult. Fejlődését nagyban elősegítette a cseh Bajloni cég által az utca alsó részén 1892-ben felépített Bajloni sörgyár, amely folyamatosan friss Aleksandar sörrel látta el a kafanákat.


A sörgyárat 1945-ben beolvasztották a nagy állami BiH sörgyárba, amely a 2000-es évek elején csődbe ment. A gyár hatalmas tömbjét az utóbbi években alakították át új célra. A Skadarlija utca frontján nyílt meg a „Bohemian” szálloda, amely a gyári homlokzat megtartásával és festett retró architektúrájával, s a belső terekben és a szobákban az ipari elemek alkalmazásával igyekszik vállalni a negyed vizuális örökségét. A gyár tömbjén, folyosóin, belső udvarain, raktárain belül pedig látszólag spontán módon alakult ki egy olyan kis bárokból álló labirintus, amely az utóbbi évtizedek jellegzetes romkocsma-fílingjével bővíti az utca oldschool mulatóválasztékát.

A covid kényszerű pihenőjét a Skadarlija negyed a felújításra használja ki. Az utcákon újra rakják az állítólag százéves macskakövet, a romkocsmák újragondolják berendezésüket. A máskor élettől nyüzsgő, most kihalt komplexum bejárása kísérteties urbex-élmény. Mintha egy rég kihalt, ismeretlen anatómiájú gigantikus állat bordái között barangolnánk. Berlin mit nem adna egy ilyen pompásan lerobbant és jól megfontolt spontaneitással felépített díszletért.



Slonovski Bal: Papazička Rečenica A Slonovski Bal: Džumbus (2006) c. lemezről

skadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlijaskadarlija


Országcímer

$
0
0

Ínséges időkben hozzászokik az ember, hogy kőbaltával nyúzzon ürgét. Berlinből Prágába igyekezve magától értődően szállok le a vonatról Bad Schandaunál, hogy a helyi kisvasúttal menjek el a határszéli Schmilkáig, ott kompon átkeljek az Elbán, majd turistaösvényeken gyalogoljak át a cseh oldalra, ahol a határmenti Hřenskóban ismét buszra szállok az első kisvárosig, Dečínig, ahol felszállok a prágai gyorsra. De változnak az idők, s ma már fóliázott ürgefilé is kapható a boltban, mint régen. Bad Schandauban leszállva a szomszéd vágányon már ott áll egy kis cseh vicinális a fennhéjázó „Dečín, főpályaudvar” felirattal. Lesz ami lesz, felszállok rá, mintha normális világ volna. A hivatalos határátlépéshez még 48-órás Covid-teszt kéne, de a kupé tele van cseh vendégmunkásokkal, s egyik sem lobogtatja. A kalauznő körbejár, csehül adja a jegyeket. A szigorúan ellenőrzött vonat háborítatlanul átpöfög a túloldalra. Isten hozta a kelet-európai abszurdban.



Egy órám van még a prágai vonatig, kisétálok a városba. Dečín – Tetschen – a szudétanémetek 1946-os kitelepítéséig német üdülővároska volt a Cseh/Szász-Svájc alján, amire máig emlékeztetnek a mélán pusztuló szecessziós villák. Az Elba túlpartján, a kisváros szélén emelkedik a tetscheni vár, amelyet 12. századi alapítása óta reneszánsz, majd barokk stílusban is átépítettek. Kápolnája számára festette Caspar David Friedrich az 1808-as Tetscheni oltárképet (avagy Hegyi feszületet), amelyen először emeli a természetet a német romantika hitvallásának megfelelően a vallásos festészet rangjára. A magányos sziklán felmagasodó fenyők és feszület nagyon illenek az Elba-parti homokkő sziklán felmagasodó várhoz. És itt írta Chopin az Op. 34. No. 2. a-moll „Valse brillanté”-t, amelynek melankolikus hullámverése nagyon is egybecseng a vár alatt lüktető folyó és a túlsó partján felejtett egykori német kisváros hangulatával.



Chopin: Valse brillante Op. 34. No. 2. a-moll. Játssza Arthur Rubinstein




Caspar David Friedrich: Tetscheni oltárkép avagy Hegyi feszület, 1808. Drezda, Galerie Neue Meister

A kép vázlata (1805-6), amelynek alapján Theresia von Thun-Hohenstein bárónő megrendelte az oltárképet

Caspar David Friedrich: Reggel az Óriás-hegységben, 1810-11. Berlin, Schloss Charlottenburg

Az innenső parton szecessziós étterem áll a várral szemben. Magányos várra emlékeztet ez is, s valamikor a város első háza kellett legyen a német földről érkező utas számára. Úgyhogy valószínűleg ez volt az egykori vámház. Erre utal az étterem neve – U Přístavu, A kikötőhöz, miközben kikötő itt már régen nincs –, de még inkább az épület sarkán gondosan megőrzött osztrák császári címer.




A császár képét a rebellis Prágában leszarhatták a legyek, a Habsburg-hatalomhoz kötődő Mária-oszlopot ledönthették a forradalmi vandálok, de itt, a német Szudétavidéken, amely nem volt annyira lelkes a Monarchia széthullásától, megőrizték az egykori egység jelképét. És most, hogy a Monarchia iránti nosztalgia már ismét felértékeli az efféle relikviákat, szépen restaurálták is. Úgyhogy amint sok száz éven át, most megint ez fogadja a Németországból az egykori Monarchia területére érkezőt. Isten hozott idehaza.



Szerb Antal ismeretlen fordítása

$
0
0

Május elseje sok mindenről nevezetes. Például nyolcvannyolc éve ünnepelte meg a munkásosztály az első szabad május elsejét a náci Németországban. Vagy százharminc éve tette ezt a napot XIII. Leó pápa a keresztény munkások ünnepévé. De nekünk most sokkal fontosabb, hogy százhúsz éve, 1901. május 1-én született Szerb Antal. Az ünnepelt jelentőségét mindenki ismeri: az ünnepi méltatások sokaságához nem tudok mit hozzátenni. Csak egy személyes apróságot.

Gyermekkorom és sokunk gyermekkorának egyik kedvenc olvasmánya a Sam Small csodálatos élete, amelyet Eric Knight – a Lassie hazatérés a Légy hű magadhoz szerzője – írt 1942-ben. A yorkshire-i keményfejű öreg bányásznak a vidéki élet józansága és a népmesék túlzásai között oszcilláló mágikus realista történetei az Amerikába emigrált szerző számára, mint az előszóban leírja, az otthon, egy melegebb, befogadóbb világ iránti nosztalgiát jelentették. A fordító, Szerb Antal nem írt előszót a magyar kiadás elé, de valószínű, hogy az ő háborodott országában ugyancsak egy melegebb és józanabb világ üzenetét közvetítették. Erre utal az is, hogy még az angol kiadás melegében, 1942-ben jelentette meg a magyar kiadást, amikor Magyarország már egy éve hadban állt Angliával.

A könyv tíz „kalandot” ír le. Ezek egy része odahaza, Yorkshire-ben vagy Amerikában játszódik a két világháború között, s csak a kilencedik kaland válik veszedelmesen kortárssá, amikor a második világháború kitörésekor a főhős, Sam Small önkéntes rendőrnek áll, és egy ugyancsak önkéntes kóbor kuvasz segítségével leleplez a brit falusi sportklubban működő két német kémet. Ennek a kalandnak a nevezetes végszavával ér véget a magyar könyv, ahol Sam Small, a fajtiszta yorkshire terrierek megszállottja így búcsúzik a rettenetes korcs kutyától:

Isten látja lelkemet, én szeretem a kutyákat – szólt. – Isten látja lelkemet, te megmentetted az életemet. Isten látja lelkemet, te hőst csináltál belőlem. De Isten látja lelkemet… én mégsem szeretlek.

Az eredeti angol kiadás azonban nem ér itt véget. A kilencedik után még egy tizedik, immár teljesen kortárs kaland következik. Ebben Sam Small Hitler közeli munkatársa, Rudolf Hess történetéhez csatlakozik, aki 1941. május 10-én saját kontójára repült el Augsburgból Skóciába, hogy béketárgyalásokat kezdjen a britekkel. A történetben Sam Small különös módon átváltozik Rudolf Hessé, bekerül Hitler közeli környezetébe, jó tanácsokat ad neki Anglia megszállására, majd az igazi Hessel együtt átrepül Angliába, és elhárítja a fenyegető veszélyt hazája felől.

A történetet – sőt már a fenti szinopszist – olvasva nem csoda, hogy az 1942-es magyar kiadásnak muszáj volt kihagynia ezt az utolsó kalandot. Ami csoda, az az, hogy a háború vége óta eltelt lassan nyolcvan év számos magyar Sam Small-kiadása sem vállalkozott rá, hogy az utolsó kaland beemelésével teljes fordítást nyújtson a magyar közönségnek. Ezt szeretném pótolni itt.

A szöveg természetesen nem Szerb Antal fordítása, hanem az enyém. Nem tudom, hogy ő egyáltalán lefordította-e ezt a tizedik kalandot, vagy mint kiadhatatlant fölöslegesnek ítélte. Én mindenképpen igyekeztem az ő szellemében fordítani, abban a stílusban, azokkal a fordulatokkal, amelyeket ő használt az előző kilenc kalandban. Az angol eredetiben Sam Small és falubelijei rendkívül vaskos yorkshire-i tájszólásban beszélnek, amit Szerb Antal a magyarban nem érzékeltet, ezért én sem érzékeltettem, pedig volna stilisztikai értéke, például amikor Sam ilyen akcentussal beszél Hitlerrel, aki modern angolsággal felel vissza, vagy amikor Sam az angol királlyal cseveg, aki vele, hű alattvalójával yorkshire-i akcentussal beszél, de tábornokainak és Churchillnek választékos angolsággal adja ki parancsait.

Ha Szerb Antal olvashatná ezt a fordítást, és elismerné sajátjának, ahogy nagy festők aláírtak egyes törekvő hamisítók által a nevükben festett képeket, már bőven megérte volna ez a kaland.



Tizedik kaland. Az igazság Rudolf Hessről, avagy Sam Small újra szárnyal

Lehetett volna orosz,
francia vagy porosz,
digó avagy német.
De minden kísértésnek
keményen beintett,
és nem hagyta el az angol népet.

Sam Small életének ez a fejezete igazából olyan régivágású címet kellene viseljen, mint hogy:

A Yorkshire-i Ember Újra Repül,

avagy

Az Igazság Rudolf Hessről
és hogy Hogyan Mentette Meg Sam Small a Brit Szigeteket az Inváziótól.



Minthogy ez a történet rengeteg mindenről fog szólni, ezért rengeteg mindent tisztába tesz erről a háborúról, ami idáig rejtély volt számunkra. Vegyük például a Rudolf Hess esetét. Na, az olyan egyszerű, mint az egyszeregy.

Rudolf Hess nem más volt, mint Sam Small!

Hát nem magyaráz meg ez mindent? Be kell ismerjék, hogy ha van ember ezen a kerek világon, aki egyik nap felkel és azt találja, hogy ő Rudolf Hess, az senki más nem lehet, csakis a mi derék, becsületes yorkshire-i hősünk, Sam Small.

Minden teljesen normálisan történt, mármint ahogy Sam Smallnak normális. Sam egyik reggel felébredt, és egy idegen szobában találta magát. S amikor felkelt és belepillantott a tükörbe a toalettasztal fölött, abból valaki más nézett vissza rá.

Hogy ki más, azt elsőre nem tudta kitalálni. Az arc, amelyet látott, nem volt az övé, annyi bizonyos. Egy szál hosszú, szürke, kilincsszerű bajusz sem volt rajta. De valahonnét ismerős volt azért.

Ekkor belépett egy fiú, amolyan inasféle, s azt mondta: „Heil Hitler. Jól aludt, uram?”

„Heil Hitler. Nem tudom”, válaszolta Sam, aki, mint gondolhatják, össze volt zavarodva, de azért a fürge nyelvét megőrizte.

Akkor ez az inasféle segített neki felöltözni, ami kacifántos művelet volt, borotválkozással és hintőporozással és valami nagyon geil egyenruha felöltésével egybekötve. Ezután felszolgálták a reggelit, s legalább ez olyan szakasza volt a helyzetnek, amellyel Sam meg tudott birkózni, ahogy bármely más yorkshire-i is meg tudott volna.

Evés közben Sam egy kissé végiggondolta a helyzetet.

„Namármost, Sam”, mondta magának, ahogy hamisítatlan yorkshire-i hidegvérrel ropogtatta a pirítóst, „voltál te már jópár fura helyzetben, s csak kijöttél belőle. Úgyhogy kurázsi: ügyelj, hova lépsz, s akkor ebből is jól kijössz majd. Minthogy Hitlert heilezik, ezért ez itt Németország kell legyen. Úgyhogy tegyél úgy, mintha ez a másik fickó lennél, akárki legyen is ez. Na de ki a csuda ez a fickó, akivé változtál?”

Egyre csak ez járt Sam fejében, s fogadok, hogy a maguk fejében is ez járt volna hasonló körülmények között. Ki a csuda ő?

Egész addig járt a fejében, amíg a magántitkára meg nem érkezett. Ez a fickó reggeli után jött be, s miután heil Hitlert és jó reggelt mondott, Sam is visszaheilhitlerezett és visszajóreggelezett. A fickó akkor kinyitott egy dossziét, s egy rakás levelet tolt Sam elé, hogy írja alá.

Ekkor jött rá Sam, hogy kicsoda ő. A levelek alján ugyanis, az alatt, ahol alá kellett írnia, mindegyre oda volt gépelve a neve: RUDOLF HESS.

„Hűha”, vett nagy levegőt Sam. „Szóval ez az, akivé változtam. Hát ezért tűntem olyan ismerősnek magamnak a tükörben. Szóval én vagyok a német csapatkapitány-helyettes vagy mi a szösz.”

Felnézett. A titkár fickó egyre csak várt.

Sam felemelte a tollat. Már éppen alákanyarintotta volna a nevét, amikor homloka ezer ráncba futott össze. Ez a fickó, semmi kétség, jól ismeri az igazi Hess aláírását, s első firkantásra leleplezi a csalást.

Sam kutyaszorítóban volt, de hirtelen megszállta őt az ihlet. Mindig azt hallotta, hogy ezek a német vezénylő fickók szeszélyesek. Úgyhogy hirtelen karlendített, és azt mondta:

„Vigye innen ezeket. A csillagok szerint a mai nap nem kedvező az aláírásra”

A titkár fiú a meglepetés legkisebb jelét sem mutatta, úgyhogy Sam nagy levegőt vett, s tovább ügetett a következő akadályhoz.

„Na fiú”, mondta. „Mi van ma még hátra?”

„Ó, csak egypár hadiszemle, meg egy vagy két díszfelvonulás, a szokásos biznisz”, mondta a fiú.

„Hát legyünk túl rajta”, mondta Sam.

Úgyhogy nekivágott, csinálta serényen, és úgy tűnt, senki sem gyanít semmit.

De teaidőben megszólalt a telefon.

„Hello”, mondta Sam.

„Heil Hitler, te vagy az, Rudolf?” kérdezte egy hang.

„Hogyne, Heil Hitler, én vagyok az”, mondta Sam. „Ki beszél?”

„Heil Hitler, én.”

„Ki?”

„Hitler!”

„Ó, heil te!” mondta Sam. „Hogy s mint?”

„Heil én”, mondta Hitler. „Egyedül érzem magam, Rudi. Ülj fel a gépedre és repülj le ide Berchtesgadenbe, hozzám.”

„Máris”, mondta Sam. „Egy perc és ott vagyok. Viszlát.”

„Várj, Rudi. Elfelejtettél valamit.”

„Ó, persze”, mondta Sam. „Heil te. Viszlát.”

„Heil én. Viszlát, Rudi.”

Úgyhogy Sam felült a gépére és lerepült Berchtesgadenbe, s ott bement Hitlerhez.

„Na, Adolf”, mondta Sam, „mi a nagy harci helyzet?”

„Ó, Rudi”, mondta Hitler. „Ezek. Mindenki. Mind akarnak valamit.”

„Mit akarnak?” kérdezte udvariasan Sam.

„Ó, hát titkosrendőrt. Itt járt Goebbels, és valahogy felfedezte, hogy Göringnek néhány titkosrendőrrel többet adtam, s azt mondta, hogy Göring ezekkel rá kémkedik. Úgyhogy muszáj voltam Goebbelsnek is adni néhány titkosrendőrt, hogy visszakémkedjen Göringre. Aztán a vezérkar is felfedezte ezt, és ők is akartak még néhány titkosrendőrt, hogy a többi titkosrendőrre kémkedjenek. De mind átvertem. Behívtam Himmlert, és egy egész csomó titkosrendőrt adtam neki, hogy kémkedjen velük az összes többire.”

„Brilliáns”, mondta Sam.

„Ó, Rudi. Tényleg úgy gondolod?”

„Úgy.”

„Ó, Rudi. Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, úgy értem, akiben igazán bízhatok. Te nem akarsz titkosrendőröket, ugye?”

„Nem én”, mondta Sam. „Nem szeretem a rendőrséget.”

„Na látod. Ezt mondom”, mondta Hitler. „Igazán bízhatok benned.”

„Na, akkor minden rendben?”

„Nem”, mondta Hitler. „Nem érzem jól magam.”

„Mi a baj, fiú?”

„Hát ez a brit ügy. Nem értem, miért nincs annyi eszük, hogy feladják. Hiszen nincs esélyük. Annyit bombáztuk őket, hogy már minden épeszű ember megadta volna magát.”

„Hát ettől nem adják meg magukat”, vélte Sam.

„De hát akkor hogy verhetjük meg őket?”

„Az egyetlen mód, hogy a briteket megverje az ember, az, hogy odamegy, és úgy istenigazán megveri őket”, monta Sam büszkén.

„Úgy érted, invázió?” kérdezte Hitler.

„Hát mi más, fiú?”

„Rudi”," mondta Hitler, hirtelen talpra ugorva, „zseni vagy. Te vagy az egyetlen, aki egyetért velem. Az összes hülye tábornok meg admirális azt hajtogatja, hogy nem tudjuk megtenni. Én meg azt gondolom, hogy meg tudjuk. Nézd csak. Add ide azt az atlaszt.”

Hát így lett Sam Small az a fickó, aki eltervezte az angliai inváziót. Amikor az atlaszt kiterítették a földön, és Samet elkezdte érdekelni az egész ügy, akkor bele se gondolt, hogy a tulajdon hazájának a pusztulásán dolgozik. Egyszerűen megfeledkezett róla, miközben tette a dolgát, mint ahogy bármelyik yorkshire-i teszi a dolgát, a lehető legjobban, ahogy csak tudja.

És el kell ismerjék, nagyon érdekes szakma ez – kortárs történelmet tervezni, ahogy mondanák.

Szóval elcsevegtek róla, hány hajójuk van, hány ráérő emberük, és így szépen elrendezték az egész dolgot.

„Na, és hol fogunk partraszállni? Mit szólsz Doverhez?” kérdezte Hitler.

„Nem”, mondta Sam.

„Nem?” kérdezte Hitler. „Nemet mondtál nekem?”

„Igen, nemet mondtam”, mondta Sam. „Nem fog összejönni. Túl magasak a sziklák.”

„Milyen csodálatos taktikai helyismereted van, Rudi. Na és mit szólsz Portsmouthhoz?”

Sam lassan megrázta a fejét.

„Én nem piszkálnám meg”, mondta. „Pompey – az nagyon, nagyon kemény dió. Kikötőváros. Némelyik utcán öt kocsma is van egy sorban. A britek nem adják fel azt véres verekedés nélkül.”

„Hát akkor hol, Rudi?”

„Pevenseynél. Ahol Hódító Vilmos partra szállt.”

„Remek. És ő meg is csinálta, mi, Rudi?”

„Meg ő.”

„Ez jó előjel, Rudi. Legyen Pevensey. Egy hét alatt el tudunk készülni. Mit szólsz, mához egy hétre támadunk?”

„Várjunk egy percet”, mondta Sam. „Ne kapkodjuk el. Számoljunk egy cseppet. Az csütörtök este lesz. Nem jó. Nézd csak! Szombathoz egy hétre. A hónap utolsó napja.”

„Szerencsés dátum az, Rudi?”

„Hogy szerencsés-e?” mondta Sam. „Hát gondolj csak bele. Hétvége, és ráadásul a hónap utolsó napja, úgyhogy fizetésnap. Képzeld csak el, az összes nőtlen altiszt elázva ül a kantinban, a nős altisztek a városban a feleségüknél, akik elveszik tőlük a fizetést, a tisztek szabadnapon szanaszét az országban, és a regruták mind fej vagy írást játszanak. És ami meg a flottát illeti, hát tudod, milyenek a tengerészek fizetésnap éjszakáján. Ázott ürgék kívül-belül. Az egyetlen nap, amikor esélyünk van.”

„Rudi, csodálatos vagy”, mondta Hitler.

És annyira odavolt, hogy Sam hirtelen bánni kezdte, hogy Hitler nem tudja, hogy ő valójában Sam Small, és hogy neki jár a dicsőség. Semmi értelme jó munkát végezni, amikor más zsebeli be a dicsőséget.

De míg ezen rágódott, Hitler már hívta is a vezérkart, és elrendelte Anglia megszállását. És ekkor – és csak ekkor – látta Sam, hogy mit csinált. Bombabiztos inváziót tervezett tulajdon országa ellen. És már túl késő volt, hogy bármit tegyen ellene. Mert Hitler már a tábornokoknak magyarázott, a tábornokok már az utasításokat adták a szárnysegédeknek, a szárnysegédek parancsokat telefónoztak le a tiszteknek, akik továbbadták azokat az altiszteknek, azok meg a közlegényeknek, akik majd az egész balhét elviszik, úgyhogy már készen állt az egész.

Elhihetik, hogy Sam igazán benne volt a csávában. Ott kellett ülnie egész éjjel, és azt néznie, ahogy parancsba adják a tulajdon tervét a saját országa lerohanására. És Hitler időnként megkérdezte:

„Ööö… Rudi. Biztos vagy benne, hogy Hódító Vilmosnak sikerült?”

„Hogyne, Vilmosnak sikerült, nagyon is sikerült”, mondta lemondóan Sam.

„Na jól van”, mondta Hitler megkönnyebbülten.

Hajnalra mindenki elálmosodott, úgyhogy Hitler azt indítványozta, hogy Sam töltse ott az éjszakát, hát már eléggé belehúztak, hogy úgy mondjuk. És Sam így is tett.

De nem tudott elaludni. Ott feküdt, és törte a fejét. Az egyszer világos volt, hogy nem állíthatja már le az inváziót. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy leadja a briteknek a fülest. De hogyan tudná ezt megtenni?

„Ó”, motyogta Sam maga elé. „Jól belecsaptam a lecsóba, az egyszer szent. Tíz nap és megtámadják Angliát, és nem tudom, hogyan állítsam meg őket. Jaj, mit tettem! Jaj, bárcsak itt lenne Mully, hogy megmondaná, mit csináljak. Bárcsak itt lenne!”

És így szorongott és őrlődött szegény Sam, míg csak a hajnal fel nem kélt a nagy fehér tarajú hegyek fölött, s ő álomba nem szenderült.

Másnap reggel Sam felébredt, s még mindig Rudolf Hess volt. S ekkor jutott eszébe a nagy ötlet.

„Ha már nem tudom leállítani az inváziót, hát hazarepülök és leadom a drótot”, mondta magának. „Ez a pálya.”

Úgyhogy elkezdett azon agyalni, hogyan kerüljön haza. Ami nem volt egyszerű. Nem lehetett csak felállnia és azt mondania:

„Kérek egy jegyet Londonba.”

Úgyhogy elhatározta, hogy titokban lép meg.

De ahányszor megpróbálta aznap, mindig kudarcot vallott.

Először is nagy vezérkari ülést rendeztek az invázióról, ami egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Végül Sam látszólagos hanyagsággal azt mondta:

„Na, úgy látszik, minden megy remekül, úgyhogy akkor én olajra is lépek.”

„De hát hová mész, Rudi?” mondta Hitler.

„Ó, azt gondoltam, hazaugrom Berlinbe”, mondta Sam hanyagul.

„Ne már!” mondta Hitler. „Itt kell maradj, Rudi. Hiszen” és nyomorúságosan suttogóra halkította le a hangját „te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, akiben igazán bízhatok”. Így hát Samnek maradnia kellett.

Később sikerült valahogy megpattannia, de alig ért az erkély alá, amikor Hitler észrevette.

„Nana, Rudi”, feddte meg Hitler. „Rengeteg a tennivaló. Nem szép dolog meglógni a munka elől.”

De Sam már eltökélte magát, és csak leste, egyre leste a kedvező alkalmat, míg végül sikerült lemennie a lifttel. De elkapták és visszahozták, s most igazán benne volt a slamasztikában.

„Hová indultál ilyenkor?” mondta Hitler.

„Nagy itt a zsufi”, mondta Sam. „Csak kimentem egy kis friss levegőt szívni. Azt hiszem, a magaslati levegő nem tesz jót nekem.”

„És miért mentél a gépedhez?” érdeklődött Hitler.

„Ó, csak járni akartam vele egyet, hogy kitisztuljon a fejem”, hazudta Sam mint a vízfolyás.

„Ha a magasság zavar, akkor miért akartál felszállni?” kérdezte Hitler.

Ez talált. Samnek nem jutott eszébe más, mint hogy megbántott pillantást vessen Hitlerre.

„De hát Adolf”, mondta, „azt hittem, hogy bízol bennem?”

„Igen”, mondta Hitler. „De senkiben nem bízom annyira.Úgyhogy itt maradsz. És a biztonság kedvéért parancsot adtam, hogy nem szállhatsz fel többet.”

„Ó, micsoda bizalom”, mondta Sam. De csak úgy magának.

Attól fogva nem tehetett mást, csak ült ott, és nézte, hogyan jönnek be a tábornokok jelentéstételre, mint a szavazatszámlálói eredmények a választási központba.

A jelentések szerint minden német alapossággal történt. Száz hadosztálynyi gyalogos már vasúton volt a kikötők felé, de csak éjjel haladtak; a mérnökök szörnyű német alapossággal vájtak barlangot a francia sziklák alá az ötvenezer beton hajó számára, amelyeknek az inváziós csapatokat kellett átszállítaniuk a Csatornán; ágyúkat, muníciót, hadtápot rakodtak mint az álom; kétéltű tankok gurultak a lapos partokra, hogy átússzanak a Csatornán; Göring légierejét speciális kipufogócsövekkel látták el, hogy hatvanezer repülő mesterséges ködöt bocsáthasson a Csatornára és a partvidékre. Nem volt semmi, amire ne gondoltak volna – és mindez Sam szeme előtt ment végbe.

És szegény Sam nem léphetett meg. Még drótnélküli üzenetet sem küldhetett. Azt kívánta, bárcsak itt lenne néhány Gommy Doakes versenygalambjai közül, hogy üzenhetne vele Gommynak, hogy értesítse odahaza a rendőrséget. De a kívánság nem volt jó semmire. Egyetlen galambja sem lett. Meg volt lőve.

És úgy maradt meglőve egész nap, és másnap és harmadnap is. És egész idő alatt egyre közelebb jött az a rettenetes nap, amikor – ezt Sam pontosan megjósolhatta a szörnyű német alaposságból – egész Anglia ausgestruckensunkenstunkenstrafenyítve lesz. Ami magyarul annyit tesz, mint hogy vége a dalnak, kampec dolóresz, konyec filma.

Hújaj, gyötrődött Sam. És valljuk meg, bárki hősünknél kisebb figura felhagyott volna minden reménnyel.

Már csak három nap maradt hátra az invázióig, amikor megtörtént a Dolog. A Sors kopogtatott a Történelem ajtaján, ahogy mondanák. Sam nem tudta, hogy a Sors volt az. Csak annyit látott, hogy Heinrich Himmler lépett be a konferenciaterembe, és valamit sugdosott Hitler fülébe. És Samet nagy nyugtalanság fogta el, mert látta, hogy ahogy Himmler sugdosott, mindketten oldalvást feléje néztek. Nagyon nyugtalan lett.

Végül Hitler bólintott és intett Samnek, és ő és Himmler és Sam elhagyták a nagy termet, ahol a tábornokok már a ceremóniát tervezték a brit hadsereg végső kapitulációjára, amelynek a londoni Towerben kellett végbemennie. Ők hárman átmentek egy másik konferenciaterembe, s Hitler intett Samnek, hogy üljön le.

„Rudi”, mondta Hitler ravasz mosollyal, „szerinted mit érdemel az a bűnös, aki valamelyik tiszteletreméltó vezetőnknek adja ki magát?”

Sam érezte, hogy elönti a hideg veríték.

„Hűha, a kóklerek rájöttek”, mondta magának. „Honnan a fenéből sejtették meg?”

Úgyhogy nyelt egyet vagy kettőt, és Hitlerre nézett, aki nyájasan mosolygott, aztán Himmlerre, aki nem annyira nyájasan mosolygott. Ó, Samnak egyáltalán nem tetszett az, ahogy Himmler mosolygott.

És míg őket nézte, azt mondta magának:

„Hát ez így esett, Sam. Szép életed volt, úgyhogy a legtöbb amit tehetsz, az, hogy igazi becsületes yorkshire-iként halsz meg. De ahogy Himmler mosolyog, abból nagyon csúnya halál néz ki, úgyhogy intézzük gyorsan, tisztán, egykettőre.”

Úgyhogy felpattant, és önmagát is meglepve karlendített, és azt mondta:

„Ha bárki a Führernek adja ki magát, én Führerem, a helyszínen agyon kell lőni.”

„Remek, Rudi”, mondta Hitler. „Látod, Himmler. Mondtam neked.”

Aztán Samhez fordult.

„De nem a Führernek adja ki magát, Rudi. Hanem Rudolf Hessnek.”

„Szóval vége a komédiának”, mondta magának Sam. „Hát így esett…”

Előrelépett, és kirántotta a pisztolyt Himmler pisztolytáskájából:

„Agyon kell lőni, akkor is, ha én vagyok”, mondta, és saját mellének szegezte a fegyvert. Hitler boldogan ugrott fel.

„Ó, micsoda hűség, micsoda bizalom, micsoda odaadás, Rudi! Igen, valóban te vagy az egyetlen, akiben bízhatok. Hol van az illető, Himmler?”

„A földszinten”, mondta Himmler. „Ügynökeim pizsamában kapták el Rudolf berlini lakosztályában. És mivel tudtam, hogy Rudolf itt van – hiszen te magad tiltottad meg neki, hogy elmenjen –, hát idehoztuk őt Rudolf harci gépén. Most is ott ül a gépen, odalent a titkos repülőhangárban.”

„Remek”, mondta Hitler. „Menjünk, nézzük meg a fickót.”

„Úgy van”, mondta Sam, a zsebébe süllyesztve a pisztolyt.

„Hé, mi lesz azzal a pisztollyal?” kérdezte Himmler Samtől.

„Na mi van, főgyanakvó, csak nem gondoltad, hogy meg akarom lovasítani, he?”

„Nem, de vesztettem el már egyet s mást ilyen módon”, mondta Himmler.

„Hah, gondolom, így is szerezted”, riposztozott Sam.

„Fiúk, fiúk”, mondta Hitler. „Abbahagynátok a csipkelődést? Hagyd nála a fegyvert, Heinrich, mert Rudinak szóló különös kegyként, és hogy lássa, mennyire bízom benne, átengedem neki azt az örömet, hogy személyesen… ööö… számolja fel ezt a betolakodót.”

„Én vagy Streicher jobban elintéznénk”, dohogott Himmler.

„Úgy van, csinálja ő vagy Streicher”, mondta Sam.

„Nem”, gurult dühbe Hitler. „Én vagyok itt a Führer vagy nem én vagyok?”

Mindezen idő alatt lefelé mentek liftekkel és udvarokon át és alagutakon keresztül és egy földalatti repülőhangáron át, ahol egy repülőgép állt egy csomó fekete sisakos katonával körülvéve. És ott, a repülőgép orra előtt, egy tiszt szorításában, ott állt Sam hasonmása, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Sam. Hanem pont úgy nézett ki, ahogy Sam nézett ki most. Mint Rudolf Hess. Tény és való, amennyire Sam tudta, és ahogy már maguk is kitalálhatták, ez volt az igazi Rudolf Hess.

És ott volt a szegény Sam, aki arra ítéltetett, hogy hidegvérrel agyonlője ezt az embert.

„Micsoda pompás álcázás”, mondta Hitler. „Nézd csak, Rudolf, milyen ravaszak és könyörtelenek a mi ellenségeink. Nem gondolod, hogy jobban meg kéne vizsgálnunk őt, ahogy Himmler javasolja, hátha bevallja, hogy brit kém?”

De Sam addigra már végiggondolt ezt-azt. És megszállta az ihlet. Elővette a pisztolyt, és az igazi Hessre szegezte.

„Nem”, mondta Sam. „Hadd csiklandozzam meg először egy kicsit.”

„Az jó lesz”, mondta Hitler elismerően.

„Na te disznó kutya”, mondta Sam fenyegetően, Hess gyomrába döfve a pisztolyt. „Hogy mered magadat nekem kiadni?”

És jókorát sózott Hess orrára.

„Nézz oda, Rudolfnak van vér a pucájában”, ujjongott Himmler.

Sam újabbat sózott Hess orrára, és amikor Hess rá akart rohanni Samre, a testes tiszt hátracsavarta a kezét.

„Hagyja csak”, mondta Sam. „Engedje el, és álljon félre.”

A tiszt félreállt, és Sam a pisztolyt Hess selyem pizsamájának középső gombjára szegezve bevitt neki egy balhorgot, amely a repülőgép ajtajába taszította vissza Hesst. Sam oroszlánüvöltéssel ugrott utána, és újabb ütést mért rá, amely még hátrébb repítette. S mialatt Himmler boldogan tapsolt, Sam az alélt testet a gépbe taszította, utánaugrott, becsapta az ajtót, begyújtotta a motort, s az egész meglepett gyülekezet színe előtt a magasba emelkedett. Odalent volt egy kis fejetlenség, egy-két golyó áttört a szárnyakon, de ennyi volt az egész.

És Sam végre szabad volt.

Először nem tudta visszatartani elégedettségét. Énekelni és táncolni szeretett volna. Hatalmas nevetésben tört ki, ahogy elképzelte, mit gondolhat most Hitler és Himmler.

Aztán zajt hallott a háta mögött, és látta, hogy Hess felül.

„Na, fiú”, mondta Sam nyájasan. „Bocsáss meg, hogy ilyen realisztikusan el kellett rakjalak, de csak így tudtam túljárni az eszükön.”

„Akkor most fordulj meg és szállj le”, mondta Hess.

Gyorsan felállt, de Sam rászegezte a pisztolyt.

„Légy már kicsit észnél, fiú”, mondta. „Mindketten Rudolf Hessek vagyunk, és ha leszállunk, mit gondolsz, melyikünknek hisznek majd?”

„Én vagyok az igazi Rudolf Hess!”

„No persze. De én is ugyanolyan mély hangon tudom ezt mondani. És amúgy nem is érdekes, hogy melyikünk az igazi Rudolf Hess. Ezek soha többé nem hisznek egyikünknek sem, miután így megpattantam. Gondolj csak bele, mindkettőnket bekasztniznak, szigorú őrizet alatt, vagy még annál is rosszabb. Úgyhogy csillapodj és légy észnél, fiú.”

A másik egy darabig csendben ült.

„De hová megyünk?” kérdezte.

„Hát ez világos, mint a nap”, mondta boldogan Sam. „Fel, Angliába.”

És elénekelte a népszerű indulót.

Hess csodálattal és tisztelettel nézett rá.

„Úgy érted, hogy egymagunk szállunk az ellenség fölé, és országunkért harcolva halunk meg?”

„Valahogy úgy”, mondta Sam. „És hogy egyszerűbben intézzük, most kormányozz te egy kicsit, én meg ezzel a pisztollyal vigyázok, hogy valami huncutságot ne gondolj. Ülj előre, fiú.”

Úgyhogy Hess a kormányhoz ült, míg Sam rászegezte a pisztolyt, és az iránytűt nézte, hogy semmi huncutság ne történjék.

„Kanyarodj kicsit északabbra”, mondta Sam. „Szálljunk le Yorkshire-ben. Jó hely a landolásra, sok lapos láppal.”

„Mennyivel északabbra?” kérdezte Hess.

„Mittudomén”, mondta Sam. „Kicsit fordítsd északnak. Yorkshire akkora grófság, biztosan nem tévesztjük el.”

Mostanára már bizonyára maguk is összerakták a történet folytatását.

Egy kicsit túlságosan északra fordultak, úgyhogy elkerülték Yorkshire-t, és Skócia fölé értek. Sam a szürkületben egy kastély körvonalait látta, amely úgy nézett ki valamelyest, mint a rudlingi herceg otthona.

„A rudlingi herceg földjén szállunk le”, kiáltott Sam. „Ő majd mindent elintéz. Megvannak hozzá a kapcsolatai meg minden.”

„Úgy érted, ő nagy ügyünk titkos szimpatizánsa?” kérdezte Hess.

„Úgy is lehet mondani, fiú.”

„Emlékezni fogok a névre”, mondta Hess. „Ha elszakadnánk egymástól, őt fogom keresni.”

„Ha elszakadnánk?” ismételte Sam. „Miért szakadnánk el?”

„Mert úgy tűnik, hogy kifogytunk az üzemanyagból”, mondta Hess. „És ebben a sötétben nem tudunk jól leszállni. Ugornunk kell.”

Ekkor köhögni kezdett a motor. Hess felugrott, magára erősítette az ejtőernyő szíját, és kinyitotta az ajtót.

„Akkor én megyek”, mondta.

„Sok szerencsét, fiú”, mondta Sam.

„Sok szerencsét neked is”, mondta Hess. „Szükséged lesz rá. Mert úgy néz ki, nincs másik ejtőernyő.”

És ugrott.

„Hűha”, mondta Sam. „Benne vagyok a slamasztikában.”


Namármost minden történelemtudós jól tudja, hogy a Brit Birodalom fölött saját külön Gondviselés őrködik.

A történelem során újra meg újra, amikor súlyos válság közelgett, és már minden remény elveszett, egyszerre csak a helyzet megtermette a maga emberét.

Szeretném, ha látnák, hogy ez a külön Gondviselés, amelyet Isten az Ő britjei számára készített, miként működött ebben az esetben. Itt van egy ember – az egyetlen élő brit, aki agyában hordozza a legszörnyűbb híradást a Birodalmat fenyegető csapásról. Itt van ő, a koromsötétben, egy süllyedő repülőgépen, sok ezer lábra a vad földfelszín felett. Nincs ejtőernyője. A gépen maradni halál. De életben kell maradnia, hogy elvihesse ezt a hírt nemzete vezetőinek.

És ki mást szemelhetett volna ki a Sors kerek e világon egy ilyen fontos történelmi szerepre, ha nem Sam Smallt? Ki más tudta volna ezt végbevinni? Íme, itt van a kilátástalan helyzet, és a Gondviselés azt az egyetlen embert ülteti ebbe a helyzetbe, aki biztonságban le tud szállni a gépről – másszóval Sam Smallt, a yorkshire-i repülő embert. Az egyetlen élő embert, aki saját erejéből tud repülni.

De ne álldogáljunk túlságosan hosszan tátott szájjal a Gondviselés kifürkészhetetlen törvényei avagy szeszélye és az Ő nyájas jóindulata előtt az Ő britjei iránt. Inkább rázzuk meg a fejünket, s tegyük az egész dolgot oda, ahová tartozik, a megoldatlan ügyek galaxisába, az idő és tér, az Einstein-elmélet és a férfi és nő viszonya mellé. És térjünk vissza olyasvalamihez, amiben meg tudunk kapaszkodni és hinni tudunk. Másszóval, a jó öreg Sam Smallhoz.

Ott állt ő, éppúgy a biztos halál torkában, mint Pearl White a The Perils of Pauline minden heti folytatásának a végétől visszafelé számított negyvenedik folyóméterében. De agya nyugodtan és állhatatosan működött, yorkshire-i ügetésben.

„Nos hát”, mondta, „eljött a szükség. Megígértem Mullynak, hogy soha de soha nem repülök többé, amíg csak élek. De ha egyszer muszáj, hát muszáj, és bizonyára meg fog nekem bocsátani, amilyen fontos alkalom ez az én életemben, hogy úgy mondjam.”

Úgyhogy nagy levegőt vett és az ajtóba állt.

„Nagyon remélem, hogy nem felejtettem el, hogy kell csinálni”, mormogta. „Mert ha elfelejtettem, akkor egy rettenetes véres paca leszek odalenn.”

És a maga yorkshire-i módján, mindenféle szenvedélyes vagy hazafias kitörés nélkül a királyra és a hazára vonatkozólag, Sam ejtőernyő nélkül leugrott.

Egy félelmetes percig fel-alá forgott a sötétben. A viharos szél belekapott a karjába, ahogy megpróbálta kiterjeszteni. A levegő ruhája alá bújt, és újra meg újra felfordította. Már éppen elkezdte volna szomorúan mondani, hogy „Madison Square Garden, már megint”, amikor eszébe jutott az a kicsi ember sok évvel azelőtt, aki leült az ágya szélére.

„De én tudok repülni”, mondta. „Tudtam, repültem és ismét fogok.”

És ahogy a viharos tenger csitul el, úgy hagyott alább a szél, végtagjainak ráncigálása megszűnt, és a könyörtelen zuhanás helyett immár simán, gyönyörűen, révülten siklott a levegő párnáinak hátán. Az érzés éppolyan eksztatikus volt, mintha valaki megvakarná a viszkető hátadat pont ott, ahová magadtól nem tudsz elérni.

„Óóóó”, mondta Sam. „Ez nagyon jó. Nagyon büszke vagyok rád, Sam, hogy ilyen jól csinálod, annyi kihagyott év után. Nagyon jól csinálod.”

Odalent valahol távol egy dörrenés és lángnyelv jelezte Samnek, hogy a gép lezuhant. Úgyhogy lágyan arrafelé fordult, és körözni kezdett a mező fölött, ahol jobbra is, balra is lámpások közeledtek.

Egyre közelebb siklott, míg meg nem hallott egy hangot, amely tiszta, érthető angolsággal, noha idegen akcentussal azt mondta:

„Én vagyok Rudolf Hess!”

Erre egy másik hang válaszolt:

„Héj, Moggi, ide cámplázz. Egy nimet placcant le itt a zigbül.”

„Micsoda istentelen tájszólást babognak errefelé”, mondta Sam. „Skóciában kell legyek. És minthogy nem akarom, hogy németként tartóztassanak le, jobb, ha odébbállok. De hová menjek?”

Sam nem volt könnyű helyzetben, hiszen, mint emlékszünk, úgy nézett ki mint Rudolf Hess, és még mindig német egyenruhában volt. Sokkal rosszabb helyzetben volt, mint az igazi Rudolf Hess, aki, mint emlékszünk, legalább pizsamában volt. Akkor támadt egy nagy ötlete.

„Repülj haza Mullyhoz, fiú”, mondta. „Két agy több egynél, és ő majd kitalál valamit. És amellett már hozzászokott, hogy különös dolgok történnek veled, úgyhogy nem kell hosszan magyaráznod.”

Úgyhogy meglendítette a karját, és egy kissé magasabbra emelkedve Yorkshire felé vette az irányt. A hajnal első fénye éppen felderengett, amikor elkezdte felismerni maga alatt a tájat.

„Molford fölött kell legyek”, mondta. „Ott a Kocsi meg a Ló, amott meg a Fekete Hattyú. Igen, és ott a Zöld Alan, meg a Wellington Arms, úgyhogy ez itt már Wuxley – és ott a jó öreg Kiterjesztett Szárnyú Sas, és itt a Green. És itt az én kuckóm. Hopsz!”

És itt Sam elkövetett egy hibát. Ne felejtsük, jó ideje nem repült már, és abbéli örömében, hogy végre otthon van, egyfajta fejesugrást végzett, azt gondolva, hogy majd a végén állva landol. De elmérte a távolságot, túl későn fordult meg, s olyan keményen lefejelte az ajtófélfát, hogy az hat hüvelyknyire nyomta vissza a fejét a vállai közé. És mert egy ekkora huppanás még egy yorkshire-it is váratlanul ér, eszméletlenül terült el tulajdon ajtaja előtt.

Amikor magához tért, ismerős zokogást hallott. Felült, és Mullyt látta, ahogy hintaszékében ringatózik a tűzhely előtt, ő pedig a kanapén feküdt bekötözött fejjel.

„Mully!” kiáltotta. „Te lány, te lány! Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre itthon vagyok!”

Mully felkelt, és Sam felé fordította könnyáztatta arcát.

„Odakint feküdni, hóttrészegen, hogy az egész világ lássa! Szégyent hozni az otthonomra és csúfságot tisztes nevünkre. Ó, Sam, Sam! Hogy hozhattál ilyen végső szégyent rám? Miután olyan hosszan tűrtem és mindig melletted álltam és dolgoztam rád és főztem rád és egyre csak tűrtem és tűrtem…”

„Ugyan, ugyan”, mondta Sam, fájdalmasan Mully felé mozdulva.

„Ne gyere a közelembe, részeg disznó, semmirekellő, mocskos bagoly…”

„Mully, hallgass rám”, esedezett Sam. „Hallgass rám, mert gyorsan kell elmondanom. Én voltam Rudolf Hess. Én terveztem meg az inváziót Anglia ellen. Ma estétől számítva negyvennyolc órán belül sor kerül rá.”

„Hah!” mondta Molly gúnyosan. „Itt a bizonyíték. Még mindig részeg vagy. Feküdj vissza, aludd ki magad.”

„Nem vagyok részeg”, mondta dühösen Sam.

„Na és hol voltál az elmúlt héten?”

„Hát mondom, Németországban voltam. Én voltam Rudolf Hess. Értesíteni kell az országot az invázióról.”

„Ha van még benned tisztelet a becsületes nevünk iránt, akkor itthon maradsz és hallgatsz. A szomszédok egyfolytában kérdezték, hol vagy. És nem voltál a Kiterjesztett Szárnyú Sasban, és én csak kerestelek, kerestelek…”

„Na most már elég!” kiáltott Sam. Felállt, még kissé támolyogva a fejét ért ütéstől. „Hallgass meg végre. Hát ki az úr ebben a házban? Hallgass. Egy héttel ezelőtt hazaindultam a Kiterjesztett Szárnyú Sasból. Olyan józan voltam, akár a bíró. A színtiszta igazat mondom…”

„Végre egyszer!”

„…Egy vagy két pohárral ittam, semmi többet. És a sötétben megbotlottam a Braithwaiték előtt abban az átkozott járdaszegélyben, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy felébredtem, és Rudolf Hess voltam, Németországban. Úgyhogy felkeltem…”

És Sam módszeresen elbeszélte, mi történt.

Amikor befejezte, Mully hosszan nézett rá, aztán megrázta a fejét.

„Sam Small”, mondta. „Isten látja, mindig annyira melletted álltam, ahogy csak asszony ember mellett állhat. Melletted álltam, amikor repültél és mindent összekuszáltál Amerikában. Melletted álltam, amikor két emberré hasadtál. Melletted álltam, amikor a kislányt kutyává változtattad és viszont. De ezt már nem tudom lenyelni.”

„Pedig ez az igazság”, mondta Sam, megmakacsolva magát. „Hinned kell nekem”.

„Hinni neked”, mondta Mully, pontosan azon a hangon, ahogyan a feleségek mindenütt mondják a világon. „Hogyan hihetnék neked? Azt mondod, egy repülőn szöktél meg?”

„Igen”, mondta Sam.

„Honnan tudtál vezetni egy repülőt?”

„Nem tudom”, mondta Sam, „de hát logikus. Nézd csak, amikor ott voltam, németül is tudtam beszélni, vagy nem?”

„Hát gondolom, úgy kellett legyen.”

„Na látod. Pedig tudod, hogy egy szót sem tudok németül. Úgyhogy ha németül beszéltem, pedig nem is tudok, akkor logikus, hogy repülőt is tudtam vezetni, miközben nem tudom, hogy kell, nem igaz?”

„Ez így teljesen logikusan hangzik, Sam”, mondta lassan Mully. „De be kell ismerned, hogy…”

Nem folytatta, mert kopogás hallatszott az ajtón – sőt izgatott kopogás-vihar.

„Mrs. Small”, kiáltott egy idős reszkető hang. „Mrs. Small, idehaza van?”

Mully intett Samnek, hogy maradjon csendben.

„Igen, itt vagyok, Mrs. Wambley.”

„Hallotta már, Mrs. Small?”

„Nem, mit?”

„Hát Capper olvasta a Leedsi és Yorkshire-i Hírmondóban odalenn a kocsmában. Hogy egy repülőgép lezuhant Skócia fölött, és tudja, ki volt rajta?”

Mully felállt, s különös, elektromos vibrálás futott végig rajta.

„Tudom”, mondta nyugodt hangon. „Rudolf Hess.”

„Ó, hát akkor már mondták magának”, hangzott Mrs. Wambley csalódott hangja, s aztán csak öreg lábainak távolodó fáradt kopogását hallották, ahogy jobb terepet keres a nagy hír terjesztésére.

Mully egy percig mozdulatlanul állt, és Samnak megvolt az az érzéke, amely minden jó férjnek, hogy ne élvezze ki az ugye-én-megmondtam pillanatnyi győzelmét. Aztán Mully Sam felé fordult.

„Sam”, mondta végül, „ettől a perctől fogva bármi történjék is veled ebben az életben, én soha de soha nem fogok kételkedni…”

„Ugyan, hagyjuk ezt”, mondta Sam. „Fontosabb teendőnk is van most.”

„Bizony”, értett egyet Mully. „Mikor lesz az invázió?”

„Holnap éjjel”, mondta Sam.

„No jó, mossuk le a vért, bekötözlek, és felveszem a legjobb Paisley kendőmet, és menjünk, mondjuk el a jó öreg rudlingi hercegnek.”

”Igen, én is rá gondoltam”, helyeselt Sam.

Ettől fogva Sam és Mully élete egyetlen rohanás volt. A herceg ugyanis nem volt otthon, mert Londonba ment, hogy intézkedjen az új polgárőrség felállításának ügyében.

Így hát Sam és Mully vonatra szálltak Londonba. De mire odaértek, a herceg már visszaindult.

„Na idefigyelj, nincs több veszteni való időnk”, mondta Sam. „Túl közel van már a kezdőrúgás. Legjobb lesz, ha megkeresünk egy tábornokot.”

Úgyhogy felmentek a Whitehallba, hogy találjanak egy tábornokot. Végtelen hosszú folyosók végigjárása után végül találtak egyet. De amikor elmagyarázták neki a tényállást, csak a fejét rázta.

„Hm, érdekes, nocsak, nocsak”, mondta. „Invázió, hüm? Ez az ellenséges tevékenység rubrikába esik, valószínűleg a G-2 kémelhárítás illetékességébe. Egyáltalán nem az én asztalom. Boppingtop tábornokot kéne felkeresni. Nem akarnék átlépni az ő területére.”

Úgyhogy további folyosók végén rábukkantak Boppingtop tábornokra, aki nagyon érdeklődőnek tűnt mindaddig, míg Sam meg nem említette, hogy Yorkshire-ben laknak.

„Ó, bocsánat, Az az északi parancsnokság. Nocsak, nocsak, nocsak…” mondta Boppingtop.

„De tudna valamit tenni esetleg, ha támadnának…”

„Maguk civilek ezt nem értik”, mosolygott a tábornok, hosszú bajszát pödörgetve. „A hadseregben mindennek megvan a helye, mindent a maga helyén. Így működik a katonaság. Muszáj betartani a szolgálati utat. Keressék Toppingbopot – GSO-5, GTH-3, VII Corps, Északi Parancsnokság. Toppingbop. Remek ember. Ő majd pontosan megmondja, mi a teendő.”

Mire Sam és Mully kiértek a nagy és lüktető London kövezetére, már sötétedett, és az emberek igyekeztek hazaérni az esti légitámadások kezdete előtt.

„Hát a szabály az szabály”, mondta Sam. „Tisztelnünk kell a törvényt és a rendet, úgyhogy…”

„Egy fenét”, replikázott Mully. „Ha így folytatjuk, mindannyian horogkeresztet fogunk viselni, mielőtt elmondhattuk volna a történetünket. Én tudom, mit tegyünk. Rendőrt hívunk.”

„Semmi dolgom semmiféle rendőrrel”, tiltakozott Sam.

De mégis találtak egy rendőrt, aki rendelt egy Fekete Máriát, amely a rendőrörsre szállította őket. Az őrmester kihallgatta őket, majd megcsóválta a fejét, és beírta a jegyzőkönyvbe:

„Két gyanús személy, akcentusukból ítélve kétségtelenül hollandok vagy románok. Belbiztonsági rovatba felvéve.” Aztán cellájukba kísérte őket.

Másnap reggel volt a tárgyalás. A bíróság figyelmeztette őket, hogy elő ne forduljon még egyszer, bírságot szabott ki rájuk, és lezárta az ügyet mint első szabálysértést.

Sam és Mully hallgattak, de amikor ismét az utcán voltak, Sam nevetésben tört ki.

„Na végül is te juttattál rács mögé minket”, csuklott. „A te ötleted volt, hogy rendőrt hívjunk. Én mondtam, hogy ne legyen soha dolgunk rendőrrel.”

Mully szorosabbra kötötte a kendőt az állán.

„Te jó Isten”, mondta. „Hogy a fészkes… Hazamegyünk, és szálljanak meg minket. Ezek a mocskos londoniak. Nem is értem, miért itt él a mi jó királyunk és királynőnk, és nem…”

„Ez az!” mondta hirtelen Sam. „Hogy miért nem gondoltam rá előbb?”

„Mire?” kérdezte Mully.

„Hogy a királynak szóljak. Nézd csak, most biztosan otthon van a Buckingham palotában.”

Úgyhogy a Buckingham palota felé vették az irányt, és Sam azt mondta az őrnek a kapunál:

„Mr. és Mrs. Sam Small látni kívánják Őfelségét, a királyt.”

Az őr bement a fülkébe, és felszólt telefonon: „Mr. és Mrs. Sam Small látni kívánják Önt, Felség”, mondta.

„Hát küldd fel őket hamar”, mondta a király. „Ne várakoztasd őket, fiú.”

Az őr felvitte Samet és Mullyt a palotába. A király azt mondta:

„Igyatok meg egy teát velem és a királynővel. Olyan hideg, nyirkos idő van odakint.”

A kiráynő öntött Samnek és Mullynak egy-egy csésze teát, csak egy-egy kockacukorral, és Mully tudta, hogy ez a háborús idők miatt van. Aztán a király azt mondta:

„No, Sam, fiú. Mindig örülök, ha látlak. Mi újság?”

„Hát lesz ma éjjel egy invázió”, mondta Sam.


És Sam részletesen elmondta az egész dolgot, onnan kezdve, hogy hogyan vált Rudolf Hesszé. „Te jó Isten”, mondta a király, „micsoda sajátos metamorfózis. De örülök, hogy sikerült épp időben visszaváltoznod. Na most ami az inváziót illeti… Hol van a hadseregfőparancsnokom?”

„Itt vagyok, Fenség”, mondta a tábornok, szinte a semmiből felbukkanva és szalutálva. Egyáltalán nem hasonlított Boppingtop tábornokra, jóval fiatalabb is volt nála.

„Nagyon jó”, mondta a király. „És hol van a légierő főparancsnoka?”

„Jelen, Sir”, mondta a főparancsnok, szalutálva.

„És hol van az admirálisom?”

Minthogy az admirális a Silent Service (tengeralattjárók) kötelékében szolgált, semmit nem szólt. Csak felbukkant és szalutált.

„Remek. És hol van Winnie?”

„Én itt voltam egész idő alatt”, mondta Churchill egy függöny mögül, újabb szivarra gyújtva.

„Pompás”, mondta a király. „Sam Small arról tájékoztatott, hogy ma éjjel invázió készül.”

„Hűha”, mondta a tábornok, „milyen mocskos időpont-választás. Pont fizetésnapon, és hétvégén…”

„Hát igen, ezért terveztem pont ma éjjelre”, mormogta Sam. „Nem akarok semmi rosszat mondani a brit katonákról és matrózokról, különösen nem a tábornokok és Őfelsége előtt…”

„Ó, pontosan tudom, milyenek az én derék katonáim és matrózaim”, mondta a király. „Fizetésnap éjszakáján egy kicsit rózsásak.”

„Rózsásak?” kérdeztek vissza a tábornokok.

„Merev részegek”, fordította Sam.

„Nagyon, nagyon kínos időpont a támadásra”, mondták a tábornokok. „Mit tegyünk?”

„Megvan”, mondta Sam. „Mi van, ha parancsot adunk ki, hogy a fizetésnap hétfőn reggelre tolódik?”

„Lehetetlen”, mondták a tábornokok. „Ez a törvény. A királyi törvényekben, rendszabályokban és rendeletekben világosan ki van mondva, hogy a fizetésnap ekkor van a brit hadseregben, immár négyszáz éve. Ez a törvény.”

És ennyiben is maradtak volna Sam jó ötlete ellenére, ha a királynak nem jutott volna valami eszébe.

„Te jó Isten”, mondta a király. „Nem hozhatok egy törvényt, hogy minden fenti helytálló, kivéve invázió esetén?”

„Ezt megteheti, Fenség”, mondta Churchill. „Bízza csak rám.” És mindjárt el is vonult, hogy jóváhagyassa a törvényt, s vele együtt a tábornokok és az admirális is.

És mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, mert tudták, hogy a brit hadsereg és hajóhad színjózan lesz az invázió idején. Sőt annyira fel lesznek háborodva, amiért nélkülözniük kell szombat esti pint sörüket, amely minden britet születésénél fogva megillet, hogy ízekre szaggatnak bármilyen szerencsétlen német hadsereget, amely véletlenül angol területre téved.

Úgyhogy a tábornok elment riasztani a hadsereget, a légierő-fickó bemelegíteni a gépeket, és el az admirális is, aki nem szólt egy szót sem, de egészen rendkívüli tervet forralt, hogy több hordó gázolajat dob le az óceán fenekére, és lángra lobbantja velük a Csatornát.

Hát így hiúsult meg az Anglia elleni invázió. És ez az egyetlen igaz és szavahihető beszámoló a történtekről.

És ez az egyetlen valódi magyarázat arra is, miért ért földet Rudolf Hess Skóciában. El kell ismerniük, hogy ez az egyetlen logikus magyarázat, amelyben minden részlet a helyére kerül. Senki nem lenne olyan őrült, hogy önmagától berepüljön egy ellenséges ország kellős közepébe. Sam Small kényszerítette erre.

Ami az inváziót illeti, olyan sok titkos intézkedés kapcsolódott hozzá, például az admirális trükkje a gázolajos hordókkal, hogy a britek makacsul tagadják, hogy valaha is megtörtént volna. Szeretnék homályban tartani az ellenséget.

De ha ez a háború egyszer véget ér, akkor elmehetnek Mr. Churchillhez, és megkérdezhetik, valóban ez-e az egyetlen igaz beszámoló a történtekről. Minden kételkedőt kifejezetten felkérek erre, és bármiben hajlandó vagyok fogadni, hogy engem igazol.

De vissza Samhez. A király szerette volna őt kitüntetni egy érdeméremmel vagy bármi mással, de Sam igazi yorkshire-i volt, ami a kitüntetéseket illeti.

„Ugyan, ez megtiszteltetés volt számomra, aztán legközelebb majd te is viszonzod valamilyen szívességgel. Csak kiszaggatnám a jó öreg kabátomat azzal az ostoba medállal.”

„Helyes”, mondta a királynő méltóságteljesen, „nincs is nagyobb jutalom annál a tudatnál, hogy az ember szörnyű sorstól mentette meg a hazáját”.

„Szívből köszönöm, ma’am”, mondta Mully, kecsesen pukedlizve.

Végül a király még egy dicsérettel halmozta el Samet. „Mihez kezdene Britannia az egyszerű yorkshire-i férfiak és asszonyok nélkül?”

„Én nem tudom”, mondta Sam. „De szomorú lenne az a nap, amelyen megpróbálná.”

Repülő oroszlánok

$
0
0

Ha majd a földönkívüliek kíváncsiak lesznek rá, milyen élőlények pusztultak ki a 21. századi emberiséggel együtt, arra a meglepő következtetésre fognak jutni, hogy számos emlősnek volt egy szárnyas változata is, amelynek azonban fosszilis emléke nem maradt fenn, csak ábrázolásai. Volt szárnyas alfaja az embernek, a szarvasmarhának és az oroszlánnak is. De a legkülönösebb mutáció az a szárnyas oroszlán volt, amelynek a farka is kettős volt, akár az emberiség pusztulását előrevetítő nukleáris balesetek egyike folytán, akár a szárnnyal együtt aerodinamikai egyensúly céljából kifejlődve. Erről a kétfarkú szárnyas oroszlánról csontváz híján csupán egy szobrot fognak találni az egykori Prága egykori Klárov nevű terén, a Moldva partján, a Mánes-híd kisoldali hídfője mellett.


A csehországi brit közösség gyűjtéséből emelt szobor azoknak a szárnyas cseh oroszlánoknak állít emléket, akik az 1940-es években a német sasok támadásai ellen védték a földönjáró brit oroszlánokat.

A csehszlovák köztársasági légierő 1918-ban alakult, és pontosan húsz év múlva szűnt meg, amikor a bevonuló német hadsereg feloszlatta és elkobozta repülőit. A Luftwaffe felajánlotta a cseh pilóták átvételét, de túlnyomó részük inkább emigrált. Sokan a lengyel légierőhöz álltak, ahol végigharcolták 1939 szeptemberét, majd a lengyel hadsereg maradékával együtt menekültek el az országból, s küzdöttek tovább a németek ellen más földek egén. A csehországi brit közösség ajándékaként nemrég emelt szobor annak a 2500 cseh pilótának állít emléket, akik Nagy-Britanniát védték az 1940-41-es „angliai csata”, azaz a folyamatos német légitámadások idején.


A szobrot nézve eszembe jut egy korábbi találkozásom egy ilyen oroszlánnal. Észak-Skóciában történt, a Cromarty Firth partján, az elpusztult Kiltearn (helyi gael nyelven Cill Tighearna) falu temetőjében. A középkori templom romja és a középkori skót lairdek sírjai miatt kanyarodtunk le Lloyddal a közvetlenül a tengerparton álló kis temetőhöz vezető földútra. Nagy meglepetéssel láttuk, hogy a lairdek és polgárok sírjai között kis katonasír-parcella áll az 1940-es évekből, három kanadai, tizenkét lengyel és egy cseh pilóta sírja.


klarov1klarov1klarov1klarov1klarov1klarov1klarov1klarov1


A cseh őrmester, Jaroslav Kalášek egykorú volt a csehszlovák légierővel: 1918-ban született, és 1944-ben halt meg. A cseh hadisírok jegyzéke szerint 1939-ben Magyarországon és Franciaországon keresztül menekült Angliába, tehát a lengyel hadsereggel együtt, amelyet Lengyelország összehangolt német-szovjet lerohanása után Magyarország a német szövetséges nemtetszése ellenére átengedett területén. A brit légierő partvédelmi egységében szolgált, akik a skóciai ipari központokat védték a német légitámadások ellen, egy kicsit cseh tengerré is téve azt a partvidéket. Egykori helytállásukra a hadisírok mellett a Forth világörökség-hídjának középső pillére előtt máig ott álló mesterséges sziget emlékeztet, rajta a Skócia keleti partját védő légvédelmi üteg maradványaival.


Akik a cseh szárnyas oroszlánok közül túlélték a háborút, azokra odahaza a damnatio memoriae várt. A hidegháború évtizedeiben a cseh pilóták brit hadseregben való szolgálatáról tilos volt beszélni. Ugyanakkor a rendszer pontosan emlékezett azokra, akik ebben a hivatalosan nem létező szolgálatban részt vettek: őket mint a rendszer ellenségeit üldözték, bebörtönözték, alacsonyrendű munkákra kényszerítették, és a nyugdíjat is megtagadták tőlük. Csak a bársonyos forradalmat követően rehabilitálta őket Václav Havel 1989. december 29-i rendeletével, amelyben visszaadta rangjukat, nyugdíjukat és helyüket az ország történelmi emlékezetében.

A szárnyas kétfarkú oroszlán 2014-es felállítása is a történelmi emlékezet helyreállításának gesztusai közé tartozik. Ugyanakkor nem mindenkinek tetszik. A Český rozhlas korabeli száma „Cirkusz a Klárovon” címmel ír jogos kritikát a Kisoldalnak ezt a tágas terét bepettyegő ilyen-olyan posztmodern szobrokról, köztük „a rendkívül rosszul megmintázott oroszlánról Colin Spofforth brit szobrásztól, aki kizárólag bevásárlóközpontok számára készít giccses szobrokat, munkáit köztérre még soha nem engedték”.


No de Prága rosszabb szobrokat is elviselt már. Ez is megmarad majd a kor lenyomatának, vagy legföljebb egy metronómot tesznek a helyére.


Grúzia, percről percre

$
0
0
Reggel Berlinben ismeretlen grúz számról hívnak. Mielőtt megtudnám, ki az, legelőször azt kérdezi oroszul: „Beszél oroszul?” Egy év fájó távollét után nosztalgikusan megcsap egy másik nagy kultúrkör levegője, ahol olyan természetes, hogy oroszul szólunk a telefonba, még ha német számot hívtunk is, mint nekünk, hogy angolul biztos megértenek a vonal másik végén. Annak a világnak az orosz éppannyira mindenki által használt közvetítő nyelve, még ha mi itt ebből nem sokat érzékelünk is, és angolul tanulni, hogy egy másik, távoli kultúrkörrel is kapcsolatban lehessen az ember, majdnem akkora kuriózum, mint nálunk mondjuk oroszul.

A tbiliszi vendégházból hívnak, ahová a hétvégére foglaltam szállást a jövő heti nagy hegyvidékbejárás előtt. Megbeszéljük, hogy transzfert küldenek a hajnali géphez, „a húgom megy ki, küldjön egy szelfit, hogy megismerje”. Hogy így családias kapcsolatba kerültünk, jellegzetes grúz szokás szerint tegezésre vált, és azt mondja, „Nem mondanád le a foglalást a Bookingon? Most már megbeszéltük, tartom a szobát, meg a transzfert is küldöm, de minek fizessünk nekik kommissziót, nem igaz?" Igen, ez az a kultúra.

georgmin2georgmin2

Az ember fokozatosan diagnosztizálja, hogy a nagy sokk után milyen idegpályák álltak már helyre a világban. Budapestről már megindultak a Wizzair-járatok Kutaiszibe, mindjárt az elsőre foglalunk helyet, de a vállalkozás korainak bizonyult, a júniusi járatokat még törlik. Némi keresés után LOT-tal repülünk Prágából Varsón át Tbiliszibe.

Berlinből vonattal megyek Prágába. Úri módon: nem kell már gyalog átkelnem a zöldhatáron vagy munkásvicinálissal összekötnöm a két ország határvároskáit. A vonat egy huzamban, határellenőrzés nélkül megy Prágáig, majd még onnan is tovább keletre, Budapestre vagy hová. Az utasok elszoktak az ilyen hosszú úttól: a gyerekek az elején még tornásznak az ülések karfáin, de Drezda után már mindenki kidöglik és alszik. Az Elba-part homokkő sziklái – covid alatt a legtávolabbi kirándulóhelyszín – már csak engem látnak ébren.

georgmingeorgmin

Kora délután érek Prágába, előző hónapjaim fontos színterére. Különös érzés, hogy már eddig is hány órát utaztam, és milyen nagy váltás már ez is Berlinhez képest, pedig ez még csak a trambulin: holnap ilyenkor már egészen más világban leszek, amiről az elmúlt évben nem is álmodhattam.

A Moldva (balra) és a Berounka (jobbra) összefolyása Prága déli határánál

Grúziába június elsejétől szabad a belépés külföldieknek, egyelőre csak légi úton, egy 72 órás PCR-teszttel. A magyar védettségi igazolványt a grúzok enélkül is elfogadják, de a cseh és lengyel hatóságok nem, úgyhogy a lengyel gépekre való felszálláshoz a tesztet is fel kell mutatni. A grúz határnál azonban értő szemmel pillantanak gyíkbőrű menlevelemre, és máris bent vagyok. Lloyd, akinek cseh fürkészei és portyászai nem kötöttek ilyen előnyös sufniüzleteket, kénytelen itt is bemutatni az igazolást, valamint három nap múlva megismételni a tesztet Grúziában. És ennek kimenetele kétesélyes, mert a teszt előtti estén Lloyd az elmúlt év hatodik és legsúlyosabb covid-fertőzését észleli magán. Ennek tünetei valószínűleg éppúgy nem ütik meg a kimutathatóság mértékét, mint az előző öt, de Lloyd az ilyesmiben csalhatatlan. Mindenesetre megkérem, hogy ne említse a teszten.

A húg tényleg ott vár ránk, telefonján felmutatja szelfimet, vállalom-e. Egy jobb portrét szívesebben, de a transzfer kedvéért ezt is elvállalom. Kimegyünk a repülőtér elé, amelyet a tizenöt évvel ezelőtti Saakashvili-korszak hipermodern épületei vesznek körül. Utoljára majdnem harminc éve voltam ezen a reptéren. Akkor még a géptől a leszállópálya körüli füves mezőn kellett végiggyalogolni a repülőtér drótkerítéséig, ahol egy kis utcai kapunál egyetlen fegyveres katona állt az olyan ritka alkalmakkor, amikor külföldi járat érkezett, és ellenőrizni kellett az útleveleket.

Napfelkelte után nem sokkal érünk az óvárosba. A Metekhi-hídon átkelve a váralja-negyed mesebeli fényben úszva köszönt minket. A szállodában lepakolva visszasétálunk még, hogy megörökítsük.


A Metekhi-templom alatt állunk, amikor a show öt óra hat perckor végetér, a kivilágítás egy csapásra kialszik. Felnézek a még acélszürke égre, nyolc hófehér kócsag száll el méltóságteljesen a folyó és a fejünk felett. Jó ómen a következő grúziai egy hónapra. Vakhtang Gorgasali király, akinek lovas szobra a templom mellől figyeli a madarak vonulását, ugyancsak egy madárjel, a fácánra lecsapó sólyom nyomán alapította meg Tbiliszi városát.


Mostani utunk egyik legfontosabb feladata feltérképezni, mi működik még Grúziában a covid után, éttermek, szállások, boltok, amire csak az útitársaknak szüksége lehet a következő úton. Az mindjárt megérkezéskor látszik, hogy a nagy élelmiszerboltok hálója átstrukturálódott. A Metekhi-hídtól a Szabadság-térre vezető egykori örmény bazárutcán, amely ma a bolsevikok ellen harcoló és általuk kivégzett Kote Abkhazi herceg nevét viseli, több magáncég tartott fenn öt-hat élelmiszerboltot. Ezek megvannak még, de mindegyiket megvette, s külsőre és belsőre is homogenizálta a Spar.

„ყოველთვის ახალი, q’oveltvis akhali, mindig új!” Csak a kliensek a régiek.

Most mind éjjel-nappali üzemmódban működik, a fiatal eladók a pultra borulva alszanak, amikor fél hatkor belépek, hogy reggelit vegyek magunknak: kaukázusi kefírt és borzsomi vizet.

Ami jót csak Grúzia terem. Kaukázusi kefír, sulguni sajt, shotis puri azaz toné-ban, földbe ásott agyagkemencében sült kenyér, borzsomi víz, kaheti paradicsom, amelynek a tetején van a szépe és alatta a löttyedtje, szárított tintahal, és egy magától elszáradt vörös rózsa, utóbbi a vendégház ajándéka. Az egész volt és posztszovjet világban közkedvelt borzsomi ásványvizet a magyarok által is jól ismert és a jelen kurzusban nyilván szeretve tisztelt Paszkievics Iván tábornok, a világosi győző fedezte fel, amikor az 1828-29-es orosz-török háború során az akkor még török kézen lévő Akhaltsikhe várát ostromolta. Az orosz seregben olyan vérhasjárvány tört ki, hogy a tábornoknak vissza kellett vonulnia a közeli Borzsomi falucskába, ahol katonái a helyi víztől néhány nap alatt tökéletesen helyrejöttek. A tábornok a sikeres ostrom után bevizsgáltatta a vizet, s kiderült, hogy mindenféle gyomorpanaszra kiváló. A grúzok főleg másnaposság esetén esküsznek rá.

Ekkor üt be a ménkű. Lloyd kint marad, hogy a bejárat mellett pénzt vegyen fel amerikai bankkártyájával. A bankautomata azonban valami hibát jelez ki, és elnyeli a kártyát. A Spar eladói csak a vállukat vonogatják: az automata a Liberty Banké. Képzeljék magukat Lloyd helyébe. Szombaton reggel fél hat van, a bank zárva, és a segélyszámon senki sem veszi fel a telefont. De nyilvánvalóan nem őrködhetünk két napon át itt az automata mellett. Maguk mit csinálnának? Hazudtak volna a kócsagok? Függesszük is fel ezt a történetet ennél a cliffhangernél, s majd ha már elég körmüket lerágták, meglátják, hogy mi mit csináltunk.


A járvány, mint mindenütt, az éttermeket is keményen megtizedelte. Bezárt a Dzveli Keria, az Öreg Kunyhó, az egyik legjobb grúz konyha, útitársaságaink kihagyhatatlan vacsorahelye. Bezárt a Puris Moedani, a Kenyér Tere is az egykori zsidó piacnál, ahol egyetemisták adtak elő többszólamú grúz népdalokat és sanzonokat. Félve közeledek a Racha, a hagyományos grúz konyha egyik gyöngyszeme felé, amely a maga egyszerűségében olyasmi volt, mint a pesti Kádár (amely szintén a covid áldozatává vált). A sarkon biztató új graffiti fogad: anya és két gyermeke boros korsókkal igyekeznek Grúzia felől a ხინკალი khinkali, a grúz húsos batyu irányába, ami csak a Rachára utalhat.


És a Racha nyitva van. Igaz, szokatlanul üres. A máskor mindig zsúfolt étteremben egyelőre még csak a személyzet ebédel a hátsó asztalnál. Lassanként szállingózik egy-két törzsvendég, gourmand, szerelmespár. Szokás szerint kihozzák az asztalhoz a háromnyelvű – grúz, orosz, angol – étlapot, de rendelni a pultnál kell a kasszírnőnél, aki kockás füzetbe jegyzi fel a rendelést, amelyet aztán kihoznak, de fizetni megint a pultnál kell.


Khinkali a Racha étteremben. A khinkali Grúziának arról a legelzártabb északi hegyvidékéről ered, ahová két hét múlva megyünk lovastúrára: Tushetibőlés Khevsuretiből, a Grúziában ragadt keresztes lovagok földjéről. Tölteléke eredetileg darált birka- vagy marhahús hagymával, borssal és köménnyel, de manapság sokféle fűszerezett, illetve gombás vagy zöldséges változata is szerepel az étlapokon. Helyes fogyasztása némi előzetes tudást kíván. A nyugati látogató, aki először találkozik a khinkalival, mindjárt késsel-villával akarna nekiállni, mire a grúzok akár a szomszéd asztaltól is ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy megmutassák neki, hogyan kell. A khinkali lényege a hús zamatos leve, amely felvágáskor kifolyna, ezért csakis kézzel ehető, megragadva a batyu kemény „nyelét” vagy grúzul kudi-ját, farkát, ahol főzés előtt összecsippentették, beleharapva, és azonnal kiszippantva a levét, ahogy Lloyd mutatja itt oldalt. Ehhez persze felszolgálás után néhány percig hűlni kell hagyni, különben ujjunknak még hagyján is, de szájpadlásunknak nagyon csúnya meglepetésben lesz része. Talán ezért is szolgálják fel a khinkalit a vacsora végén. A kemény nyelet nem szokták megenni, azt trófeaként halmozzák fel a tányéron, mintegy szótlanul kérkedve a megevett batyuk számával. Kemény grúz férfi tízesével rendeli a khinkalit, de a magunkfajtának előszörre inkább csak hármat ajánlanék.

Khinkali a kutaiszi Agerari étteremben

ჩაშუშული chashushuli, vagy köznyelven ოსტრი ostri a Racha étteremben. A fűszeres hagymás-paradicsomos marhapörkölt a grúz konyha legnépszerűbb fogása, általában az útszéli fogadók két-három tételes kínálatának egyike. Nevének orosz hangzása – острый, ʻszúrós, csípős’ – ellenére nem csípős. Itt egy jól illusztrált recept mutatja, hogyan készül és mire számítsunk, ha kihozzák. Noha bőven van leve, többnyire villával adják. A grúzok a shoti kenyérrel tunkolják ki, de mi kérhetünk extra kanalat is hozzá.

Folytatása következik.

Grúzia percről percre, 2. Kutaiszi

$
0
0
Tbilisziből Kutaiszibe buszozva meglepő látvány fogad és kísér végig az út hosszú szakaszán. A 230 kilométeres útnak, Grúzia legfontosabb közlekedési ütőerének több mint fele nincs kiépítve autósztrádának, hanem a Rikotula, majd Dzirula folyó mély völgyében, falvakon át kanyargó keskeny autóút, ezért körülbelül négy-öt órát kell számítani a megtételére. Most azonban valami változik. A folyóvölgyben végig masszív sztrádaépítés folyik, száz-kétszáz méteres sávban letarolt építési területtel, hatalmas beton alagutakkal, sztrádapillérekkel és más műtárgyakkal, és mindenütt kínai feliratokkal. Néhány tucat kilométerenként laktanyákra emlékeztető ideiglenes munkásszállók, nagy vörös kínai tacepaókkal. Egyszerre több nagy kínai építővállalat is dolgozik a Rikoti-hágótól a kutaiszi elkerülő pályáig tartó majdnem száz kilométeres autópályán. Eszembe jut, amikor 2018-ban Daliból Kunmingba repültem, a viszonylag rurális Yünnan tartománynak csak azon a középső szakaszán tizennégy gigantikus méretű sztrádaépítést számoltam össze a levegőből. A Dzirula-völgyi útépítés ezeknek alatta marad, de egy ilyen kis léptékű országban egyszerre lenyűgöző és ijesztő ez a volumen.

Útépítés a Dzirula folyó kanyarulatában, Ubisitől keletre. A jobboldali hat pillért még a kommunizmus végén állították fel, de sztrádát már nem volt idejük felhúzni rá. A kanyart átvágó nagy fehér pillérek már a kínai építővállalat munkái.

A gigaépítkezés a Fudan-konstrukciót és Kína más lopakodó gyarmatosítási akcióit juttatja az ember eszébe, noha itt némileg másról van szó. Nem adósságcsapda állításáról, mint a kínai kölcsönből épült, majd a kölcsönt visszafizetni nem tudván Kínának átadott montenegrói autópálya, sri lankai kikötő, laoszi vasút és sok más vállalkozás esetében. Grúzia és Kína románca 2015-ben még kölcsönösen előnyösnek indult. Kína az Öv és Út Kezdeményezés keretében fedezte fel az Oroszországot elkerülő alternatív szállítási útvonalat Azerbajdzsánon és Grúzián keresztül, míg Grúzia új piacokat remélt Kínától, új befektetéseket az országot az utóbbi évtizedben rövidlátó módon hanyagoló amerikai kormányok helyett, és nagy súlyú politikai támogatást az elszakított Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzéséhez, amelyért cserébe Grúzia is szilárdan támogatja az Egy Kína politikáját, távol tartja magát Tajvantól, és nem emlegeti az emberi jogok kínai eltiprását. A kölcsönös előnyök jegyében nyert Kína Grúziában még 2018-ban számos útépítési tendert (noha sokat korrupció révén), s ezeket valósítja meg most, köztük a Tbiliszi-Kutaiszi autópályát. Időközben azonban a rózsaszín köd jócskán eloszlott. A 2013-ban nagy ideológiai dobásnak indult Öv és Út Kezdeményezés lendülete a kínai gazdaság növekvő nehézségei és a fokozódó kínai-amerikai gazdasági háború miatt mára jócskán alábbhagyott. Kína nem tud annyira koncentrálni másodrendű partnereire, mint 2015-ben gondolta. Grúzia pedig elégedetlen a kínai piacokkal – ahová csak rezet és más nyersanyagokat tud exportálni –, a kínai befektetésekkel, és Kína politikai támogatásával, amennyiben a kínai vezetés szisztematikusan kerüli a konfliktust Oroszországgal a grúziai szakadár területek ügyében, sőt közös kaukázusi hadgyakorlaton vesz részt orosz, abház és dél-oszét csapatokkal.


A Dzirula kanyarjában egymás mellett álló szovjet és kínai sztrádapillérek nyomvonala között fontos különbség, hogy a szovjet sztráda egyenesen nekivezetett volna az ezeréves ubisi kolostornak, talán ürügyet is szolgáltatva lebontására, míg a kínai sztráda alagúton át kerüli meg az egész Ubisi falut. Az ubisi kolostort a 9. században alapította Khandztai Szent Gergely (759-861). Ő a ma Törökországhoz tartozó Tao-Klarjetiben volt apát, az egyetlen grúz tartományban, amely nem került arab fennhatóság alá a 7. században. Innen ered a Bagrati királyi dinasztia is, akik a következő századokban fokozatosan visszahódítják Grúziát és Örményországot a muszlimoktól, s Gergely az ő politikájukat támogatta egyházi vonalon. A visszafoglalt tartományokban egy-egy kolostort emelt a vidék újra kereszténnyé tételére, s ezek közé tartozott Ubisi is. A szentély külső falán még látszik a korabeli alapító felirat, alatta a Bagrati-oroszlánnal.



A templom gyönyörű freskóinak festőjét is ismerjük: Damianénak hívták, aki a 14. század legelegánsabb stílusát, a bizánci Palaiologosz-reneszánszot követte. Ugyanazt, amelynek alapján nyugati kortársai, Giotto és Duccio megteremtették az itáliai reneszánszot. A freskókról hamarosan külön bejegyzést írok, úgyhogy most csak néhányat mutatok belőlük.

min16min16min16min16min16min16min16min16min16min16min16min16

A templom falát amellett különféle graffitik is díszítik, mint általában a középkori templomokét, különösen a kapu környékét, ahol az unatkozó hívek ütötték el az időt a liturgiára várakozva. Máshol jobban, itt a sok-sok rétegen át kevésbé kivehetőek a figurák, de jól láthatóak a középkorban elterjedt nuszkhuri írással írott feliratok.

min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17min17

Tbiliszitől Goriig és még tovább, a Rikoti-hágóig már sok éve megvan a sztráda, amely a Mtkvari északi partján halad. A régi, történelmi útvonal azonban a folyó déli partját követi. Ez a Királyi Út, a középkori grúz királyság történelmi tengelye, amelyet középkori templomok, várak, kolostorok, barlangvárosok szegélyeznek sűrűn. Az útról pedig további, csak lóval vagy terepjáróval járható földutak ágaznak le dél felé, a Trialeti-hegységbe, ahol a kis hegyi falvak számos további középkori templomot és kolostort rejtegetnek. Egyszer már nekiindultam, hogy bejárjam őket, de nagy részük még hátra van. Ebből külön expedíció és percről percre tudósítás lesz majd.

Kitekintés a sztráda mellől a Királyi Útra és azon túl a Trialeti-hegységre.

A Királyi Úton áll Uplistsikhe barlangvárosa, Grúzia legrégebbi fennmaradt települése. Tsikhe grúzul várat jelent, Uplos pedig az a mitológiai ősatya, akire, mint Nimródra, a középkori krónikások visszavezették a nemzet eredetét. A barlanglakásokat a Kr.e. 2. évezred végétől kezdve vájták a puha vulkáni sziklába. A lakásokhoz egykor fából és kőtörmelékből rakott kiegészítések is tartoztak, de ezeknek ma már legföljebb nyomai látszanak. A holdbéli lávaplatót ma csak a belevájt lyukak, lakások, udvarok labirintusa szövi át, s a folyó zöld völgye fogja körbe. Az egykori civilizáció legjellegzetesebb nyomai a kőbe vájt szőlőprések és amforák lyukai, olyan sűrűségben, mintha a lakók legfőbb tevékenysége a bor előállítása és fogyasztása lett volna, ami itt Grúziában nem is olyan valószínűtlen. A szikla legmagasabb pontján egymás mellett áll az ugyancsak sziklába vájt fejedelmi palota, és a kőből épült 9. századi keresztény templom, amelyet ma is használnak, noha a város a 13. századi mongol betörés idején elnéptelenedett. Ma már csak törpe dinoszauruszok, agama gyíkok lakják, akik a sziklákon sütkéreznek, játszanak és harcolnak, s kíváncsian engedik egészen közel a manapság ritka látogatókat.

min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18min18

Folytatása következik.

Az orosz természet

$
0
0

Déltájt érünk Jaroszlavlba, a tegnap este interneten foglalt kis szállodába a városközpontban. A recepciós hölgy az útleveleket kéri, majd a vízum tanulmányozása után a regisztrációs papírt. „Micsodát?” kérdezem zavarodottan. „A regisztrációs papírt. Ma már nyolcadik napja vannak Oroszországban. Az első hét napig nem kell regisztrálni, de a hetedik éjszakától már igen”, közli olyan magától értődően, mintha a Pitagorasz-tételre vagy a gravitációs állandóra emlékeztetné a feledékeny nebulót. Hiszen Ádám és Éva is hét napig hesszölhettek a paradicsomban, csak a nyolcadik reggel rúgták ki őket a regisztrációs papír hiányában. „Nincs. Nem kaptunk ilyet”, mondom. „Akkor nem tudom becsekkelni magukat. Regisztrálni csak a hetedik napon felvett regisztrációs papírra lehet, én már nem vehetek fel újat.”

A szovjet abszurd második számú szabálya, ahogy a grúz percről percrében már kifejtettem: nem zajongani, nem verni az asztalt, hanem türelmesen várni, hogy az ügyintéző mondja meg, mi legyen. Valami biztosan lesz. Szinte sosem olyasmi, amire gondolnánk, és szinte soha nem valami racionális. De akármi legyen is, az már ott csírázik az ügyintézőben, nekünk csak meg kell várni, míg szárbaszökken, s addig is türelemmel, jóindulattal és tisztelettel locsolgatni.

„Hol szálltak tegnap este?” „Velikij Rosztovban, a Szentháromság és Szent Szergej kolostor vendégházában.” „Hát akkor őket kell megkérni, hogy küldjék át a regisztrációt.” Visszagondolok a nyomorult, megfélemlített kispapra a recepción, aki amikor csak egyszerű számlát kértem tőle, már akkor is azt dadogta: „Ezt meg kell beszélnem az atyával”, úgy, mintha legalábbis az utolsó ítélet széke elé kellene állnia. Nem is kaptam számlát a két nap alatt. Hogy lesz akkor ebből regisztrációs papír, ráadásul visszamenőlegesen, ráadásul a modern technika valamely ördögével átküldve Jaroszlavlba, amikor még a tisztátalan internet is csak ólmos bugyogással vajúdott a kolostorban? De ráhagyjuk a hölgyre, hogy hívja fel őket, egyeztessen velük. „Megbeszéli az atyával”, fordul felém a hölgy a kagylót letéve. Addig leülünk a bárban, levelezünk, útvonalakat tervezünk. Egy óra múlva ismét felkeresem a recepciót. „Nem szóltak még vissza”, sajnálkozik a hölgy. „Esetleg hívja fel őket maga.” „Gondolja, annak nagyobb súlya van?” „Hát persze”, kacsint rám. Felhívom, elmagyarázom a kispapnak, ki vagyok és mit szeretnék. „Regisztrációt?” nyúlik meg a képe látatlanban is a vonal túlsó oldalán. „Az meg micsoda?” „Várjon, odaadom a gyezsurnaját, ő majd elmagyarázza.” A magyarázatból nemcsak az derül ki, hogy a kispap egy óra alatt még csak meg sem közelítette az atyát, de az is, hogy ártatlan lelkével az egy órával korábbi magyarázat ellenére sincs tisztában a potenciálisan bűnös idegenekre a törvény vasmarkaként nehezedő orosz regisztráció mibenlétével. „Lehet, hogy mi voltunk az első külföldiek abban a kolostorban?” kérdezem a hölgyet, aki csak a fejét rázza értetlenül.

A kispap persze ismét megígéri, hogy megbeszéli az atyával. „Döntünk, és visszaszólunk.” Érzem, hogy itt az ideje a B tervnek. „Mit lehet ilyenkor tenni?” folyamodok alázatosan a hölgy bölcsességéhez. „Nem lehet valahogy pótolni az elmaradt regisztrációt? Bemenni például a rendőrségre?” „Azt lehet”, mondja, „de akkor nagyon magas stráfot kap a szálloda, amelyik elmulasztotta a hetednapi regisztrációt.” „Mennyit?” kíváncsiskodok. „500 000”-t, írja le egy papírra. „Rubelt”, teszi hozzá az egyértelműség kedvéért. Az több mint ötezer euro. „Biztos, hogy kiszabják ezt ilyenkor rájuk?” „Biztos”, bólint sötét sorsistennő-arccal. Ez az út tehát nem járható.

Itt az ideje, hogy némi növénytápot dugjunk a csírázó megoldás még csenevész gyökere mellé. „Tudja mit, elmegyünk, járunk egyet, hátha addig visszatelefonálnak”, mondom vakhittel. Bólint, látszik, hogy a megfelelő gombot nyomtam meg. A szovjet ügyintézőnek szüksége van az ember türelmére, hogy időt adjon neki a megoldás megtalálására, és a bizalmára, hogy azt a megoldást meg is fogja találni. Innentől kezdve nem egymás ellen, hanem kéz a kézben együtt dolgozunk a jó megoldáson.


Megebédelünk, megnézzük a jaroszlavli kreml középkori templomait, reneszánsz ikonkiállítását és Az orosz természet címmel kipreparált állatok változatos sokaságát, aztán visszamegyünk. „Nem telefonáltak még?” kérdezem. A hölgy csak a fejét rázza. „Mit lehet csinálni akkor?” zárom rövidre az ügyet a „hívjuk fel még egyszer őket” borítékolhatóan üres köre helyett. „Hát… nézze… Én nem tanácsolhatok semmit, maguknak kell dönteniük… Az biztos, hogy egy valamirevaló hotel”, emeli fel büszkén a hangját, „nem fogja becsekkelni magukat regisztráció nélkül. De…” ejti le a hangsúlyt „egy kisebb hotel… vendégház… hostel… Mint ez a tegnapi…” Habozik, hogy kinyissa-e a nem egészen törvényes kiskaput, de minthogy leszolgáltuk a három napot, nem engedhet útra hamuban sült megoldás nélkül. „És a határon, visszainduláskor nem lesz belőle baj, hogy nincsenek regisztrációink?” „Nem”, mondja határozottan. „Ott nem kérik. Belépéskor megkapták a própuszkot a vízum teljes tartamára”, rázza meg az útlevélbe helyezett fehér nyomtatványt, „ott csak azt nézik meg, hogy azt nem lépték-e túl.”

Azon melegében, a bárból airbnb-t foglalok Jaroszlavl belvárosában, ahol most ülök. Becsületben megőszült szovjet lakás, de egy éjszakára rendben lesz. A tulajdonos nemhogy regisztrációt nem emlegetett, de ki sem jött, a szomszéd nénitől kellett elkérnünk a kulcsot. Most nézem az airbnb-ket a következő éjszakákra Kosztromában, Szuzdalban, Vlagyimirben. Ha a reptéren tényleg nem lesz ebből semmi, akkor a szovjet rendszer újabb laza fogaskerekére tapintottunk rá.

Mert a szovjet rendszerben mindenre van törvény. És minden törvénynek van végrehajtója. És minden végrehajtó ki fog ötleni egy kiskaput a törvény megkerülésére. Amennyiben türelemmel, jóindulattal és alázattal alkalmazzuk rá a szovjet ügyintézés második számú szabályát.


Viewing all 826 articles
Browse latest View live